2011. február elején a Clean Hands Hungary nevű csoport szolgáltatásként gyermekek testi fenyítését kínálta. Azt írták anno: „Szolgáltatásként, szakszerűen, megfelelő engedélyek birtokában” testi fenyítést hajt végre a kiszemelt fegyelmezhetetlen gyerekeken.

Az egyszeri fenyítés (kisebb pofonok, hideg zuhany, esetleg lekötözés) 5-10 ezer forintba került, a komolyabb beavatkozások megrendelésére már ennél többet kellett volna a szülőknek az áldozniuk.

Ezt a hírt olvastam a minap az fn.hu oldalán, egy kissé elképedve. Aztán tovább olvasva kiderült számomra is, hogy egy marketing kampány volt, úgynevezett „médiahack”, amely persze felfedte titkát, és egy hónap elteltével átalakult az Országos Gyermekvédő Liga népszerűsítését szolgáló oldallá, és persze magyarázatot is adtak a társadalmi célú hirdetésről, az egész kampányról.

Igen elgondolkodtató, hogy sok szülő komolyan vette és érdeklődött, hogyan lehetne igénybe venni a verés-szolgáltatást!  Volt olyan ember, akinek annyira megtetszett a szolgáltatás, hogy állást keresett a „cégnél”!  Közel 50 levél érkezett a megadott e-mail címre, és rengetegen, mintegy 70 ezren kattintottak az oldalra egy hónap alatt, ez a témát tekintve több mint szörnyű!

Főképpen így, hogy közel a médiahack egy év távlatából megdöbbentő adatokat olvastam a www.diszlexiateszt.hu hírlevelüket olvasók körében végzett kutatásban.

Több mint 1100 szülő és pedagógus (62,6% szülő, 5,6%-a tanár, és szülő és tanár egyszerre a válaszadók 31,8%) vett részt a kutatásban. A válaszadók 61,5%-a elutasította a testi fenyítés minden formáját, ez akár jó hír is lehetne, de nem tud az lenni, hiszen, a gyermek testi fenyítése egyetlen esetben is elitélendő, akárhány ezreléket is tesz ki!

Nekem óriási számnak tűnik a válaszadók 39 százaléka, akik nem utasítják el, hogy „szükség esetén” a tanár testi fenyítést alkalmazzon a gyermekévek szemben, és közülük több mint a fele (54,2 százalék) lehetővé tenné a fegyelmezésben akár eszköz (nádpálca, favonalzó) alkalmazását is! 23,8 százalék legfeljebb a fenékre verést engedné meg, 20,1 százalék a pofon híve.

Szülők, tanárok egyformán gondolják, hogy a kisebb gyerekeknél érdemes „szigorúan eljárni”. Külön érdekesség, hogy a leginkább verés pártiak a gyermektelen tanárok és a legkevésbé fogadják el az erőszakot azok, akik tanárok és szülők is egyben, a kettő csoport között vannak a szülők.

A testi fenyítést nem elutasítók 51 százaléka szerint alsó tagozatban, 44 százalék szerint felső tagozatban a leghatásosabb a verés, de minden negyedik válaszoló azt mondta, hogy ha kell, a középiskolában is elfogadható a testi fenyítés! (Még jó, hogy nem emelkedett törvényerőre a verés, hogy valóban a kezébe vehessék a tanárok és szülők a pálcákat, vonalzókat, korbácsot!)

AZ MTI hírek között a napokban olvastam az olasz Save the Children Italia gyermekvédelmi szervezet felméréséről, mely szerint az itáliai szülők huszonhét százaléka alkalmazza ezt a fenyítési eszközt. Van különbség a magyar és az olasz eredményekben, de valahogy nem vagyok büszke erre!

A többi szülő ötven százaléka a pofon helyett a gyerekével való párbeszédet választja, harmincöt százalék pedig azt mondta, hogy a gyerek meghallgatását tartja a legjobb nevelési eszköznek. Sajnálom, hogy a magyar kutatás nem derítette fel, hogy mit tart a verésen kívül még nevelési eszköznek a magyar szülő, tanár, mert érdekes lenne megtudni vajon nálunk mennyire nevelési eszköz a meghallgatás, vagy a párbeszéd?

Gyanítom, hogy az olasz oktatási intézményben dolgozó tanárok között azért nem folyt felmérés, mert az fel sem merül, hogy az iskolában megüssék a gyereket a tanárok. Sőt odáig mennek el a pedagógusok, hogy a szövetségük támogatja a családi életben mai napi alkalmazott erőszak ellen indított kampányt, csakúgy, mint a gyermekorvosok, akik szintén támogatói a kampánynak!

A kutatás megállapította, hogy a pofonpárti olasz szülők között apák és anyák egyaránt vannak. Huszonkét százalékuk egy hónapban többször is felpofozza három és tizenhat év közötti gyerekét. Öt százalék mindennap lekever gyerekének egy pofont, negyvenkilenc százalék csak rendkívüli esetekben.

„Rosszat biztosan nem tesz” – hangoztatta a pofozó szülők ötvenhét százaléka, és azt gondolom, ez a felfogás egyezik a magyar pofonpártiakéval. Huszonhat százalékuk szerint a pofon néha egyenesen jót tesz, ezt hívják a magyarok „jogos pofonnak” vagy, ahogy az előző érában hívták „Makarenkói pofonnak”. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy akkor sül el a pofon, amikor már nem bírnak a gyerekkel, és teljesen elveszítették türelmüket.

Nagyon várom, hogy elérjen hozzánk is a Save the Children nemzetközi gyermekvédelmi szervezet olasz szekciója által indított európai kampány a gyereknevelésben mind a napig alkalmazott erőszakkal szemben, melynek a mottója:

 „Nevelj, ne büntess!”

A Save the Children kampánya szerint a pofon sohasem semleges, és nem múlik el nyomtalanul. A pofonnal „nevelt” gyerek ideges, agresszív és depressziós lesz. „A szülői tekintélyt nem az erőszak adja” – szól a gyermekvédők szlogenje, és olyan jó lenne, ha ez hozzánk is lejutna!

A Mindennapi Pszichológia honlapján olvastam, hogy a Harvard Egyetem kutatói nemrégiben egy különös kísérletről számoltak be.  A kísérlet a mentális állapot és a fájdalomérzés kapcsolatát vizsgálta. Megállapították, hogy a fájdalomérzet erősen függ attól, hogy mit gondolunk arról, ami okozza. A kísérlet során jóval erősebb fájdalmat éreztek azok a résztvevők, akik úgy gondolták, hogy a tudósok szándékosan bántották őket, mint azok, akik véletlen balesetnek hitték a sérülést. Sőt, azok a résztvevők, akik véletlennek hitték, idővel hozzá is szoktak, a másik csoport tagjai azonban minden egyes sérülésnél ugyanakkora fájdalmat éreztek.

Azt már régóta tudjuk, hogy mentális állapotunk komolyan befolyásolhatja a fájdalomérzetet, a mostani kutatás során azonban az is kiderült, hogy a fájdalom forrásának mibenléte is hatással lehet fájdalomérzésünkre.

„Kutatásunk során egyértelműen bizonyítottuk, hogy két hasonló intenzitású fizikai sérülés nagyobb fájdalmat okoz annak, aki úgy gondolja, szándékosan okozták – nyilatkozta Kurt Gray, a kutatás vezetője. – Így például, ha valaki egy szúnyogot próbál meg leütni az arcunkon, kevésbé érezzük fájdalmasnak, mint ha valaki csak úgy simán pofon vág. Agyunk szociális környezetünktől függően választja ki a fájdalom forrásának okát. Egy szándékosan okozott sérülés teljesen mást jelent ugyanis, mint egy véletlen baleset következtében fellépő fájdalom.”

 „Minél jobban fáj valami, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megpróbáljuk megszüntetni az okát – nyilatkozta Mr. Gray - Ha úgy hisszük, hogy a fájdalom csak egy véletlen baleset eredménye, akkor testünk nem próbál meg védekezni ellene. Ha azonban szándékosnak gondoljuk, akkor szervezetünk hasonló erősségű fájdalommal figyelmeztet, hogy tegyünk valamit. Ez a mechanizmus valamikor létfontosságú lehetett a túlélés szempontjából.”

Tehát a szándékossággal a fájdalom nagyobb és ez védekezésre kényszeríti az embert, a túlélés érdekében. És mi mire kényszerítjük a gyereket a pofonnal?  Hogy tűrje ezt a fájdalmat, amely lelkileg fáj (és a fizikai fájdalom a lelki fájdalom megnyilvánulása) – az ember (is) egy csodálatosan felépített élőlény! – és azt követeljük a saját gyerekünktől, hogy mondjon le az ősi ösztönről, a védekezésről, énvédelméről, önbecsülésének megvédéséről, életben maradása érdekében a küzdési képességéről! A pofonnal pontosan az "életben maradásuk", helytállási képességük feltételeit rontjuk!

A dajkaképzés során a jövendőbeli dajkáknak beszéltem a nevelés során alkalmazott lehetőségekről a gyermek személyiségfejlesztése érdekében, úgy, mint pl. a dicséretről, jutalmazásról, meggyőzésről. A büntetésről is szólnom kell, hiszen az is része a nevelésnek, és akkor jöttem rá, hogy rettenetesen nehezemre esett magát a szót is kimondanom, és azonnal fogalom magyarázatba kezdtem, hogy a büntetés rossz szó, az óvodás korúak fejlesztése kapcsán. Azt kellett mondanom - mert hiszem és vallom -, hogy valójában nincs szükség büntetésre akkor, ha következetesen dolgozunk, szeretetteljes és empatikus légkörben, értjük és megértjük a kicsiny gyermekek világmegismeréséhez, az énképük, önállósodásuk fejlődéséhez szükséges cselekvéseket. Tereléssel, ok-okozati összefüggések megláttatásával, és döntési helyzetbe hozással minden nevelési cél elérhető, pozitív motiválással is!

Azt kértem a hallgatóktól, hogy tegye fel a kezét, az, aki azért tanult, hogy egyest kapjon? Senki sem azért tanul természetesen, és ekkor azt kérdeztem, hogy tegye fel a kezét, az, aki, amikor 1-est kapott, azonnal nekilátott kijavítani, mert ösztönözte és nem bántotta. Senki sem volt, aki szívesen tanult volna, hogy kijavítsa az egyest, csak azért tette, mert muszáj volt, de már utálta.

Vajon manapság az iskolákban hányan kapnak rossz eredmény esetén javítási lehetőséget és mondjuk, nem kerül be a naplóba akkor csak a javított jegy? Mert ez így egy pozitív ösztönzés! És gondoljunk csak bele, ha valaki egyest kap és ezért még meg is verik otthon, mit él át az a gyerek?!

Mi kapunk egyest a munkahelyen? Igen, megélhetjük ezt akkor, amikor pl. kirúgnak. (Mindegy, hogy miért, hiszen az egyesnél sem vizsgálják az okokat, jó vagy sem.) Vajon akkor jól jönne nekünk is egy pofon a feleségünktől, gyerekinktől, szüleinktől, barátunktól, bárkitől? Megérdemeljük? És mit változtatunk egy pofonnal, mit teszünk jobbá? Semmit sem, csak önmagunk elkeseredett belső lelki haragját zúdítjuk a fájdalommal együtt mások nyakába. Van, hogy elveszítjük a türelmünket, van, hogy nem lehet tűrni amit, tesznek velünk, van, hogy szándékosan „szórakoznak” velünk. De, ha verhetünk – vagy most már majd jogos önvédelemből lőhetünk -, mi fog következni? Béke vagy harc, élet vagy halál?

Visszatérve a nevelésre végül is mi más lenne a célunk szülőknek, pedagógusoknak, minthogy egy harmonikus, önmagával és a környezetével harmóniában élő, önálló személyiség váljon a gyerekünkből, tanítványunkból, akikre büszkék lehetünk! Ahhoz, hogy szükségleteit képes legyen megfogalmazni, azért kiállni, megvédeni netán, ahhoz a társas kapcsolatai során konfrontációk sokaságával kell találkoznia és meg kell tanulnia azokat kezelni, feldolgozni, és ezek után változtatni, és újabb stratégiát alkalmazni az EGYÜTTMŰKÖDÉS érdekében. Ha együttműködés van, nincs harc, mert nem tud lenni.

Azaz, ha egy ovis kisgyerek hiába kéri az egyik társától a nála lévő játékot, és megunva a kérést, elveszi azt erőszakkal, kitépi a kezéből, és adott esettbe még bele is rúg a másik lábába, akkor azt kell tudni, hogy az a gyerek, aki elvette erőszakkal a játékot nem erőszakos, csak nem tudta másképpen megoldani a szükségletének kielégítését. De hát honnan is tudná, hogyan kérjen, hogyan oldja meg, hogy megkapja az áhított játékot, a maga 3 évével, és az 1-2 hetes közösségben töltött idejével, össze van zárva 15-20 idegen gyerekkel, 2-3 idegen felnőttel, egy szobába, ahol annyi játék van, hogy maga se tudja, mit csináljon? Ráadásul már nincs ott az Anya, aki „elintézze helyette” a játék megszerzését, magára maradt a problémájával.  Hogyan lehet ezt az apróságot megbüntetni, vagy akkor, amikor már 5 éves, akkor miért lehet jobban megszidni? Később is, csak akkor lehet büntetésről beszélni, ha minden más lehetőséget kimerítettünk a megelőzés és pozitív irány elérése érdekében, és saját és társai veszélyeztetése érdekében van szükség egyfajta büntetésre. Azonban a kutatások tükrében felmerült a kérdés bennem, hogy vajon hányan gondolnak a „büntetés” szó hallatán a dolgok jóvátételére, kártalanításra és nem a fizikai verésre?

Igen vannak rosszul viselkedő, gondot okozó gyerek, és később felnőttek, akiket lehet, hogy sokat büntettek, de lehet közöttük olyan is, akit nem igazán büntettek gyerekkorukban a szüleik. (Én nem hiszek abban, hogy akit megvertek gyerekkorában, az automatikusan maga is veréssel fog fegyelmezni. Ugyanis a fejlődés lehetősége mindenki számára adott, és, ha valakit meg is vertek, de képes volt személyiségének fejlesztésére, önbizalmának megerősítésre, akkor nem fog ezzel az eszközzel élni, mert már tudja, hogy nem a verés az út, hanem valami más, amit ő pl. felnőttfejjel járt be, ezért tudja, hogy nagyon is igaz, elérhető.)

A nevelés valódi ereje nem más, mint a szerető családi és közösségi légkör, még akkor is, ha banálisnak hangzik! Kár ezzel szembe menni, ténykérdés, hogy azért akarunk kedvesnek és készségesnek lenni, mert szeretjük az embereket és persze, hogy azt akarjuk, hogy minket is szeressenek. 

Ahogy a kicsi gyermekek növekszenek elhagyják a „harácsolást” és mire oviba kerülnek 3 éves korra, elkezdenek adni. Nem azért – vagy nem csak azért -, mert azt hallotta, hogy „adjon”, hanem mert mások iránti érzelmei odáig fejlődtek, hogy tud örülni a másik gyereknek, és képes őket szeretni is. Ha nem képesek adni még, éppen ez lesz az egyik első dolog, amit majd megtanulnak a közösségben a társaik segítségével kérni-adni!

A 3-6 éves gyerekek nagyon is akarnak a szülőkhöz hasonlítani, másolják a mintákat, utánoznak, hiszen fejlődnek, ez a dolgok rendje! A fiúk az apával autót mosnak, szerelnek, „férfias munkát” végeznek, számítógéppel játszanak, míg a lányok takarítanak, főznek, vásárolnak, és persze ők is játszanak a számítógéppel, örömmel gondoskodnak a náthás apáról, avagy kistestvérükről, és boldogan etetik. (Persze a felügyelet ezekben a helyzetekben mindig elkel, hiszen szaktudásról 5 éves korban nem igazán beszélhetünk!) Így tehát saját magukat „fejlesztik” a szerepet utánzó gyermekek, azonban sokszor az akaratuk sokkal több, mint a képességük, és bizony ez önmagában feszültségforrás lehet.  Ezeknek a helyzeteknek a kezelése érdekében a szülőknek – és pedagógusoknak is – érteni kell a fejlődéssel együtt járó akarati érés folyamatát, és át kell tudni fordítani együttműködésre.

A 3 éves gyermek, aki erőszakkal vette a játékot el a társától, ha azt tapasztalja, hogy a nyugalmat árasztó, kedves óvónő segítségével megvigasztalhatja a társát, és utána együtt remekül lehet játszani vele közösen, és amely sokkal izgalmasabb, mint egyedül lenni, ez olyan érzés lesz, amit máskor is át akar élni. Persze nem minden helyzet ideális. Nem lehet mindenhol ott a szülő – vagy az óvónő, még ha az is lenne a kívánatos -, eltörhet a gyerek egy értékes vázát a nagy sietségben, de lehet egy gyermek direkt rosszul viselkedő is valami ok miatt. És akkor dühösek vagyunk, és szeretnénk, ha a gyerek megértené, hogy rosszat tett, és persze egyúttal azt is szeretnénk elérni, hogy többé ne forduljon elő.

Azonban, ha látható, hogy a gyerek véletlenül tett bármit is, és mivel szereti a szüleit és jó is a viszony közöttük, bántja, hogy valami rosszat tett, önmagában is bűntudata van, akkor minek is kellene tovább büntetni, és valóban nincs is szükség rá. (Néha annyira szívén viseli a gyermeket a saját „bűntettét”, hogy meg is kell vigasztalni, hogy nincs is olyan nagy baj.)

Nagyobb gyermek esetében, ha eltör valamit, vagy megrongálódik az ő hibájából, gondatlanságából, vagy szándékossága miatt, akkor már igenis meg lehet vele olyan módon beszélni a büntetését - főképpen, ha többször is előfordult -, hogy térítse meg a zsebpénzéből, vagy munkával, vagy bármi más módon. A kompenzálást, a kár megtérítését kell elérni mindenképpen, és, ha még ennél is nagyobb a baj, és pl. el kell zárni pl. a biciklit, akkor ezt előre kell közölni a gyerekkel, mint kiszabott büntetést, illetve döntés helyzetbe kell hozni, mit miért és hogyan választhat a cselekménye következtében előállt helyzet okán, és akkor megint csak vele együttműködve sikerül a kijavítást megtanulnia.

Nem lehet élni az életet hibázás nélkül, különben nem tanulhatnánk semmit, és ott állnánk kiszolgáltatottan és várnánk a nagy tapasztalattal rendelkező emberek segítségét, akik a hibájuk megtapasztalása árán-okán lettek tapasztaltak. A hibázás nem baj, hanem a nem kijavítás az a baj, vagy ugyanannak a hibának újbóli, sokszori elkövetése az már lehet nagyon nagy baj, erre mondjuk „semmit sem tanult a hibáiból!”

Azonban nem minden szülőnek megy könnyen a nevelés, és valójában nem ez a baj, hanem az, hogy hosszú az út a baj a fel-beismeréséig és főképpen a segítség kérésig, és a segítség nyújtásig.  Vannak, akik nem képesek következetesnek lenni, hiszen az nem nevezhető következetes nevelésnek, ha hagyjuk a gyereket, hogy tönkre tegyen egy kisautót, majd utána jól megszidjuk. Van aki, annyira nem képes kezelni a gyerekekkel kapcsolatos helyzeteket, hogy vagy mindig szinte csak kiabálni tud vele, vagy úgy gondolja, hogy túl szigorú lenne, ha szólna bármiért is, ezért inkább nem teszi, csak „csendesen tűr” és mindent elviselve kompenzál, miközben szenved. Van, aki elneveti magát, amikor a „szigorú szülőt játssza”, vagy megverik a gyerekeiket rendszeresen, hogy tanulja meg a „rendet”.

Mindezek a szülők segítségre szorulnak, hiszen nem tudják, hogyan kell a helyzeteket kezelni, hogy saját tekintélyüket is megőrizzék, miközben elérik, hogy gyermekeik rendes emberekké váljanak, és büszkék lehessenek rájuk.

Ezek a szülők nem hiszik, hogy bármivel is képesek hatni a gyerekükre, és pont ezzel az önmagukba nem bízással szinte rosszaságra ingerlik gyerekeiket anélkül, hogy ennek tudatában lennének. A szidás és büntetés náluk csak a saját tehetetlenségük megnyilvánulása, és a kudarc elismerése a dühük. Az ilyen tehetetlen szülők gyermekkorunkban sosem kaptak elegendő bíztatást arra nézve, hogy ők valójában jók! Ennek következtében nem bíztak eléggé önmagukban és ezáltal a gyerekeinkben sem. Ezt kell nekik felismerniük, ebben kell segítséget kapniuk, és ezután segítséggel megtanulni mindazt, amit eddig nem mertek elhinni, megérteni, befogadni, saját önbizalomhiányuk miatt, melyet saját szüleik okoztak nekik - még ha nem is szándékosan, de az eredmény szempontjából innentől ez már mellékes is. De a megelőzés szempontjából nem, viszont ennek kezdete 0-3 éve korig otthon indul el a neveléssel és 3 évesen folytatódik immár a családi mellett a közösségi szintéren, az óvodában!

A nevelés során alkalmazott „büntetést” akkor alkalmazzuk helyesen, ha a segítségével elérjük, amit akarunk, anélkül, hogy más oldalon rosszat tennénk! Ha a büntetés a gyermeket dühössé teszi, akkor biztos, hogy nem cselekedtünk helyesen. Egyetlen gyermekre sem alkalmazhatunk egységes bánásmódot se a jutalmazás, se a büntetés terén, de a cél és egyben az eszköz sosem lehet más, mint a szeretetteljes légkörben, érzelmi biztonságban való felnövekvés biztosítása. Ezért mindezzel ellentétes a testi fenyítés alkalmazása az otthonokban, és szinte meg sem érdemes említeni, hogy az iskolákban is!

A saját magunk tehetetlenségéért nem a gyermeket kell megbüntetni, hanem fel kell nőni a feladathoz, ezért tetszik az olasz kampány szlogenje: „Nevelj, ne büntess!” Ehhez először is önismeretre van szükségünk, és az emberi értékek tiszteletére, melyhez kiváló eszköz az együttműködő kommunikáció. Ezt valaha jól tudtuk alkalmazni, de már elfeledtük, így ezt is, tanulni kell újra. A gyermekek nevelése is tudás és felelősség, de legelsősorban tudnunk kell önzetlen szeretet adni! A gyerekek nem kértek itt lenni közöttünk, ezt sosem szabad elfejteni azoknak az embereknek, akik gyermeket kívánnak nevelni.

Szerencsére a képességek fejleszthetőek, a tudás megérthető, átvehető, tanulható, viszont az akarat nem adható, és nem vehető. Akarni magunknak kell annak érdekében, hogy jobb emberré váljunk, jobb szülővé, hogy a gyerekeink is büszkék lehessenek ránk!

„Amikor a megértést elneveztük szeretetnek, trónjára emeltük az embert.”  Hioszi Tatiosz

A jelenlegi az oktatás körüli hangulat meglehetősen negatív, és nem éppen azt erősíti, hogy a tanulás a legjobb hosszú távú befektetés.

Szellemesen foglalja össze tapasztalatait Komor Levente egyetemi tanár, egy kutatás tanulságaként, amikor a következőket írja: „A vállalatok alkalmazottaiktól nem várják el, hogy humorérzékük legyen, mi több, képzelőerőt sem igazán igényelnek tőlük, a teljesítőképesség és megbízhatóság viszont annál magasabbra értékelt tulajdonság. A cégek szárnyaló pegazust kérnek, és igáslovat akarnak.”

Ha ezt a munkáltatói „igényszintet nézzük”, akkor nincs mit csodálkozni, nem kell a tanulás, ugyanis az igáslónak nem dolga, hogy értse, mit csinál, neki csak húznia kell az igát. A pegazus pedig egy csoda, azzal más problémák vannak.

De mint tudjuk, van a Világ, meg a Piacgazdaság, amely mozdul, fejlődik, és a technika megállíthatatlanul új kihívások elé állítja valamennyi szakma művelőjét. Igen ám, de munka mellett egyetlen munkáltató sem nézné jó szemmel – és fizetéssel -, hogy a beosztott nem jön dolgozni, mert tanul. Jöjjön úgy, hogy tudjon mindent, legyen gyakorlata. Egy nap alatt megismeri a céget és a munkát és másnaptól már termeljen. Na jó, lehet, hogy adnak neki 1-2 hetet a betanuláshoz, de 1 hónap után komoly elbeszélgetés vár az illetőre, ha nem úgy dolgozik, ahogy azt elvárják.

Leginkább az értékesítőkön van a nyomás és az ügyfélszerzéssel foglalkozó embereken, mert ugye termeléshez gyártáshoz adott minden, csak legyen megrendelés. Ezzel el is érkeztünk napjaink legégetőbb vállalati kihívásához a megrendelés eléréséhez, elnyeréséhez. Nem a CNC marógép mellől kikerült esztergált fém alkatrész nyeri el a megrendelést, az csak a bizonyíték arra, hogy képesek lesznek megcsinálni, ha elnyerik a munkát. A szerződések elnyeréséhez nem elegendő, hogy remek kétkezi munkások vannak, hanem az is kell, hogy legyen, aki eladja ezt a tudást, képességet, különben éhen hal a nagyon ügyes kétkezi munkás is és az összes gyári dolgozó a vezetéssel együtt.

Általában itthon a kisebb cégek – amikor a cégvezető már nem bírja erővel - 1 személyben alkalmaz egy embert, aki értékesítőnek van felvéve – és az is elvárás, hogy legyen 1000 db-os „élő” céges kapcsolati listája -, és persze egyedül az ő dolga, hogy eladja a terméket.

A mai magyar üzleti életben nagyon leegyszerűsítve sokan úgy képzelik az eladást, hogy megmutatjuk az arra járó vevőnek, hogy mink van, ő abból választ, mi oda adjuk, ő kifizeti az árát és mindenki jól járt.

Az a baj, hogy az „arra járó”, ráadásul vásárolni is akaró ügyfél az így önmagában nem létezik, vagy ritka, mint a fehér holló.

Azért szomorú a mai felnőttképzés helyzete, mert a gyakorlati képzés az élettől idegen részét tartja meg és/vagy konzerválja. Lexikális tudással, adatokkal, elvekkel nem lehet sokra menni, ha nincs módunkban kipróbálni, hogy működik-e, és hogy képesek vagyunk-e azt pl. megcsinálni, netán alkalmasak vagyunk-e rá. Éles helyzetben – azaz munkahelyen – nem annyira tolerálják a cégvezetők, ha valaki az ügyfélszerzéssel „kísérletezik”. Érdekes, hogy a meglévő ügyfelekkel való foglalkozást ma a cégvezetők egyáltalán nem, vagy csak kicsit tartják fontosnak. Szinten minden esetben azt hallani a cégvezetőktől, hogy „az ügyfeleknek semmi se jó”, a „vevők türelmetlenek”, „vigyázni kell, mert az ügyfelek rafináltak”, ezért nem ügyfélbarát, hanem „ügyfél biztos” módszerekkel kell őket „kezelni”, „szoktatni kell” őket a rendszerhez.

Persze az is igaz, hogy csak akkor kell ügyfelekkel foglalkozni, ha vannak is, és sok cég most ébredt arra rá, hogy az ügyfelet nem elég akarni, tenni is kell annak érdekében, hogy legyen.

Mindenféle módszert kipróbálnak, amiről azt hallottak másoktól, hogy „működik. Azt, hogy mire való a marketing, és, hogy van olyan, hogy marketing-mix, amelynek 4 eleme szoros szimbiózisban él egymással: ár, termék, értékesítés (hely, mód, stratégia) marketing (stratégia, kommunikáció), arról nem hallottak, de ez amúgy is olyan „iskolás” dolog, majd amit mondtak mások, hogy jó - vagy látták, és tetszett nekik-, azt kipróbálják.

Alapból a felnőtt ember nem akar már tanulni, mert az nálunk nem érték, egyszer már voltunk iskolások és kész. Valójában nem is lehet csodálkozni azon, hogy ma az oktatáspolitika kiszolgálja ezt az elvárást, hogy csak dolgozni kell tudni, ahhoz meg nem kell képesség, készségfejlesztés, csak igásló.

Igen ám, csakhogy a vállalatok termeléséhez kellene üzlet, kellene megbízó, kellene megrendelő! A megrendelők pedig válogathatnak, hiszen piacon vannak, a gazdaság piacán, ahol mindenki kínálja a portékáját és a kínálás közben mindent megtesznek, hogy őket válassza a megrendelő.

Mesélték, hogy Isztambulban, a bazárban bizony nem lehet csak úgy bemenni és levenni egy pénztárcát kifizetni és elmenni. Ott le kell ülni, teázni, beszélgetni kell a kereskedővel, aki a fél boltot megmutatja akkor is, ha csak egy kis kulcstartót akarunk venni. Az is előfordult már, hogy aki ennél nagyobb dolgot nézett ki, pl. egy kabátot, annak az egész környék összes – konkurens! – boltjából elhozta a választékot az eladó, csakhogy tőle vegye meg a kabátot, hogy ő szolgálhassa ki a vevőt.

Nálunk ez a mentalitás több okból is elképzelhetetlen, de az első és legfontosabb nem az, hogy nem szeretünk teázni annyira – inkább kávézunk -, hanem, mert ez a fajta vevőkiszolgálás „megalázó” a számunkra. Mi „tiszteljük” a vevőt, nem tukmálunk, és ők meg cserébe nem vesznek tőlünk.

Amikor egy tréningen azt kérdeztem az értékesítőktől, hogy ők milyen értékek és jellemzők, tulajdonságok alapján választanak pl. egy cipőt saját maguknak, meglepődtek a saját válaszaikon, mikor szakmai szempontok szerint kiértékeltük.  Mindenki az előnyöket sorolta fel, és senki nem mondta azt, hogy annak alapján dönt, hogy milyen a varráshoz használt cérna minősége, hogy milyen az összetétele a talp alapanyagának, hogy a felső bőrrészt hol és milyen eljárással készítették ki, stb. Kényelmes, jó a méret, tetszik, színben, stb., olyan, amit elképzelt. És miért? Mert azzal, hogy hol vásárolt és milyen áron, eleve meghatározta a minőséget. Piacon sosem fog olyan cipőt venni, mint a Váci utcában – így van, még ha sokan ezt nem is fogadják el, de ez csak azért van, mert soha nem volt alkalma drágább terméket venni, így a minőségről az a fogalma van, amihez hozzá szokott az élete során.

Ezzel nem az a baj, hogy a piacon silány a minőség, mert ott is van jó áron, elfogadható minőség, netán akár kiváló is (az eredetet meg nem nézzük, a fekete is egy szín a gazdaság palettáján).

Az a nagy baj, amikor valaki nincs tisztában vele, hogy az ő áruja kinek jó, mit ér, menyiért lehet eladni, és hogyan kell azt tenni.

Az értékesítők sokszor egy személyben marketingesek, értékesítők, logisztikusok, oktatók, pénzügyesek, kommunikátorok, amolyan „csodabogarak”, és alapvetően csodát is várnak tőlük. A feltételek sok esetben hiányoznak önmagukban is, de a csodához mindenképpen kevesek.

Visszautalok a cikk elején írt megállapításra, hogy a cégvezetőknek az „igásló” kell, azaz mindegy hogyan, csak csinálja sikeresen! A „mindegy hogyannal” van a baj. Természetesen vannak gyártók, nagykereskedések – akik nem bízzák teljesen a véletlenre az értékesítést – próbálkoznak képzéssel. Tartanak előadásokat prezentációval - amit gyakran és tévesen tréningnek is neveznek -, szerveznek workshoppokat, vevőtalálkozókat, termék bemutatókat. Ahogy azt az iskolában megszoktuk, kiáll az „okos” tanár, vagy szakember, elmondja a tudni valókat, a diákok, hallgatók, beosztottak hallgatnak, és esetleg jegyzetelnek, utána haza mennek. Hogy mit értettek meg belőle, mit tudnak majd belőle megvalósítani, hát az kérdéses és a jövő titka.

A trénig igazán az, ami a felnőttek élethosszig tanulásában jelentős szerepet tölthetne be, ha jól csinálnák, és el is fogadnák ezt a cégvezetők. Igaz, hogy ehhez a tréning fogalmát kellene helyre tenni, mert azzal is bajok vannak. Amikor még volt pénze a cégeknek, a tréning sok esetben a könnyed szórakozás álcázása volt.   

Mi eleinte – a kétezres évek elején – ebből a „könnyed szórakozási” elvárásokból nem sokat érzékeltünk, mert jellemzően ügyfélszolgálati munkatársak számára tartottunk - és tartunk azóta is - tréningeket. Ekkor már nagyon éles volt a küzdelem a hazai piacon működő konkurens cégek között az ügyfélszerzés és megtartás terén, és így a vállalatok frontemberei reflektorfénybe kerültek és egyáltalán nem kellett azt magyaráznunk, hogy komoly szerepet játszik a vállalat gazdasági sikereinek elérésében az ügyfélkiszolgálás minősége. Ebben az időszakban a szervezetek felismerték, hogy erőforrásaikat akkor tudják legoptimálisabban kihasználni, ha megfelelő képzéssel próbálják meg kihozni munkavállalóikból a maximumot. Az pedig nem azt jelentette, hogy elküldjük egy főiskolára, egyetemre, hanem azt, hogy tréninget vásároltak, képességet, készséget fejlesztő, ismeretbővítő gyakorlat orientált, kiscsoportos foglalkozást (merthogy valójában ezt kell érteni helyesen a tréning fogalma alatt).

Persze a dolgozóknak ez akkor sem tetszett – és ma sem sok esetben -, mert a tudás az értékrendben hátul helyezkedik el, ha a munkavállaló is valójában igáslónak érzi magát.  

Az is az igazsághoz tartozik, hogy azt változást tapsztaljuk ma, hogy a dolgozók igenis szeretnének jól teljesíteni, megfelelni a munkáltatók elvárásainak. Nincsenek könnyű helyzetben azok a munkatársak sem, akiket a vevőszerzés érdekében alkalmaznak képzés, támogatás nélkül. Ezért egyre több munkavállaló saját maga finanszírozza a képzését, de inkább egyéni, személyre szabott foglalkozás formájában (divatosan coaching).

Sok esetben az ügyfélszerzésre szerződtetett munkatársak kismamák, nyugdíjasok, vagy pályaelhagyók, munkanélküliek, akik egyedül kínlódnak, és semmilyen „szakmai” segítséget nem kapnak a feladatuk elvégzéshez. Általában az a feladatuk, hogy üljenek a számítógép elé, és az interneten keressenek leendő ügyfeleket, gyűjtsenek adatokat, építsenek adatbázist. Ha megtalálták a telefonszámot hívják fel, és érjék el, hogy kapjanak egy időpontot. Ha már van időpont, sokan azt képzelik, hogy akkor minden van, mert majd személyesen addig beszélnek, varázsolnak, amíg a dolgok úgy nem alakulnak, ahogy ők szeretnék. No persze aztán van koppanás rendesen, hiszen az igásló csak húz, és nem gondolkodik, avagy a pegazusnak, ha levágják a szárnyát, innentől a repülés csak elmélet a számára.

A honlapunkon lassan 9 hónapja elérhető egy hideg hívás script, amelyet idáig több száz  értékesítő töltött le, akiknek az a dolguk, hogy a nagy ismeretlen potenciális ügyféltömegből megtalálják a „rájuk váró” ügyfeleket. Készítettünk egy után követő kérdőívet arról, hogy kinek, mi a tapasztalata a hideg hívás telefonálási forgatókönyvéről. A kérdőívhez is csak úgy, mint a letöltéshez valós email címet kértünk.  

A beérkezett válaszok alapján egy összegző értékelést készült, mely a beérkezett  válaszok alapján 5%-os kitöltöttséget mutat. Mivel itt saját feliratkozásról, és ingyenes info anyag letöltésről volt szó, ez a kitöltési arány kissé alacsony, illetve megfelel a várakozásnak – miszerint a saját adat megadása ellenérzéseket vált ki –.

Nagyon izgalmas azt megtapasztalni, hogy a nevüket, email címüket egy ingyenes info anyagért cserébe is sokan megpróbálják eltitkolni. Ez a „cselezés” elsősorban a férfiakra jellemző. Továbbá a férfiak azok, akik időnként csúnya szavakat írnak be munkakörükhöz, viccesnek gondolván azt.

Abba kell belegondolnunk, hogy mi okból titkolóznak. A segítség kérés eltitkolása mindenképpen közrejátszik – férfiúi hiúság -, valamint nagy valószínűséggel nem szeretik magát a hideg hívást sem. Felvetődik a kérdés, ha ennyire nem szeretik ezt a munkát, vajon hogy akarják mások bizalmát elnyerni. Nem vállalnak közösséget a munkájukkal – adataikat eltitkolják –, de ugyanakkor nagy valószínűséggel elvárják majd, hogy a telefonhívásukat más fogadja kérdezés és bizalmatlanság nélkül, sőt még időpontban is egyezzenek meg.

Bíztató, hogy a válaszadók 73%-a használt a telefonáláshoz korábban valamilyen szöveget, a 20%-a még semmilyen szöveget nem használt, így elmondható, hogy a letöltők 93%-nak újdonság volt a hideg hívás scriptünk által közvetített ügyfélkapcsolati megközelítés. A szöveget kis változtatással a válaszadók 40%-a igen jól tudja használni a mai napig. A bevált szöveggel 72% egyeztet 1-3 időpontot óránként.

A legtipikusabb probléma az elutasítások kommunikációs kezelésén túl a pszichés terhelés elviselése, sokan nem igazán találják a kudarc feldolgozásához a megfelelő módszert. További problémaként említették a válaszadók a megfelelő kifogáskezelési szöveg megtalálását, valamint annak elérését, hogy valóban el is tudja adni a termékét, szolgáltatását a célcsoportjának. Még mindig erős az elvárás a „varázsszöveg” iránt, amely egy csapásra mindenre és mindenkinek jó.

Pozitívum, hogy alapjában van igény a fejlődésre, mert a válaszadók 60%-a szeretne részt venni egy 4 órás képzésen.  Azonban értékesítési tapasztalatunk okán tudtuk, hogy ez koránt sem jelent valódi részvételi szándékot, így megfogalmaztuk másképpen is kérdésünket.

Amikor azt kérdeztük, hogy kifizetne-e 20.000 Ft-ot a tréningre, az ár konkretizálásával már riasztó a megjelenés a többség számára, és a 80% nemmel válaszolt. 

Értékesítési tankönyvek sokaságából mindannyian tudjuk, hogy az ár önmagában csak egy kifogás. Jelen esetben az elköteleződés igen fenyegető a kérdőívet kitöltők számára – a névmegadási problémák is erre utalnak -.  Úgy tűnik, nem akarnak ilyen szinten azonosulni a feladatukkal, nem akarnak hosszabb távon elköteleződni, és ez mindenképpen elgondolkodtató.

Sok válaszadó számára kifejezetten gondot okoz a negatív helyzetek, az elutasítás pszichés terhelésének feldolgozása, és mégsem kíván önmagán segíteni a tréningen való részvétellel. Azonban sok válaszadó nem „önálló”, hanem alkalmazott, azaz egy igásló. Így, arra van csak „pénze”, ideje, hogy egy ingyenes anyagot megszerezzen, de pénzt abból a kevés sajátból már nem áldozna a fejlődése érdekében, és talán abban sem biztos, hogy képes lenne-e a fejlődésre (vagy valóban akarja-e ezt a munkát).  

Az értékesítők többségét egyébként is nehezen lehet rávenni az önképzésre, az egy könyv elolvasásán túlmutató önismereti, képesség, készség fejlesztésre, mert nem látják értelmét, és nem is kérnek rajtuk számon többet, mint a mennyiséget. Ezért elsősorban abban az ígéretben hisznek, ha azt hallják, hogy ezzel a teljesítményüket tudják növelni, és ehhez megkapják itt és most a „varázsmondatot” is.  

A tanulással járó fárasztó és hosszadalmas munka sajnos nem ígéretes a ma ügyfélkapcsolatokkal foglalkozó szakembereknek, mert a munkáltatóiknak sem az. A tréning sajátossága, hogy az eredményessége, azaz a hatása nem azonnal, hanem bizonyos idő elteltével – esetleg hosszú távon – jelentkezik csak. Sajnos, ha elhanyagoltuk az ügyfélkapcsolatok ápolását, akkor nincs arra idő, hogy megtanuljuk azt, hogy hogyan kell, hanem azonnal azzal foglakozunk, hogy legyen elég ügyfelünk, elvégre abból élünk. De, ha így állunk hozzá, akkor az első lendülettel el is veszítjük őket, mielőtt akár esélyünk lett volna megszólítani a potenciális ügyfeleinket.

A tréningen minden esetben struktúrált gyakorlatokat végzünk, és így valósul meg a saját élményű tanulás, mely lehetővé teszi az önismeret és az emberismeret, a szociális és vezetői készség, az együttműködési, kommunikációs és problémamegoldó készség fejlesztését.

A „tapasztalati” magatartást akkor éri el egy tréningen a résztvevő, ha eljut arra a szintre, hogy felismeri, hogy a megtanult magatartásokat, cselekvéseket milyen különböző szituációkban tudja hasznosítani. Ez a magatartás gyorsan és hatékony elérhető a struktúrált gyakorlatok, szituációk során. A kockázatmentes modell- és mintahelyzetben gyakorolva ismeri fel, próbálj ki a hatás-ellenhatást a megtanulni kívánt magatartásra vonatkozóan.

A tréning a különböző képzési formáktól eltérően a tanulás, a gyakorlás, az alkalmazás és az értékelés körforgásszerű ismétléséből áll. Kiszélesíti a tanulás spektrumát, mert segíti az elméleti tudás és annak alkalmazási módjának gyakorlati kipróbálását, mely nélkül lehetetlen a készségek elsajátítása, és fejlesztése, amelyre mindig szükség van, mert ezek folyton változnak a külső körülmények hatására.  És azért ne felejtsük el, hogy az elkötelezettség is csak a tréning segítségével érhető el, az értékek és attitűdök szintjén történő tanulás is a gyakorlati módszerek segítségével valósul meg.

Mégis lehet egyfajta fokmérőt használni az eredményességre, érzékelni lehet a lendületet, az önbizalmat, az önbecsülés magasabb szintjét, azt a magabiztosságot, kompetencia érzést, együttműködési hajlandóságot, amely kialakul egy-egy jól sikerült tréning után a résztvevőkben. Fontos, hogy a tréning után a vezetés ezt tovább „éltesse” megfelelő háttértámogatással. Már az is sokat segíti, ha pl. kipárnázza a hámot, vagy más egyéb módon – erkölcsi és anyagi módon -, de segíti az igavonást könnyebbé tenni, mert akkor jobban, könnyebben fog teljesíteni az értékesítő is, és gyorsabban behúzza a cég szekerét a magasabban lévő célokhoz is.

Az oktatás, a képzés, a fejlesztés azaz az, hogy egy ember befektet önmagába, ugyanúgy segít megnövelni termelőképességet, mint ahogy egy új gép vagy a fizikai tőke.

Az oktatás, mint fogyasztás és az oktatás, mint beruházás egymástól el nem választható egységet képez, s az emberi erőforrásba való beruházás hasznos az egyénnek és a szervezetnek (nos és a társadalom) egészének egyaránt.  Az oktatás költségei és haszna is érinti a szervezet (és a társadalom) egészét, hiszen a szervezeteknek (ezzel együtt az egész társadalomnak) is hasznos a szakképzett munkaerő megnövekedett teljesítménye.  

„Aki úgy gondolja, hogy a tanulás drága, próbálja ki, milyen a tudatlanság.” Benjamin Franklin

Januárban 50 olyan anyával találkoztam egy konferencián, akik GYES lejárta után a munkába visszatérés kapcsán akarták megtudni, hogy mi vár rájuk a munkaerőpiacon.

Volt, akinek az első, de volt olyan, akinek 3 gyereke után menne vissza valamilyen helyre dolgozni. Sokan nem oda, ahonnan eljöttek, és éppen ezért még több a bizonytalanság mi vár rájuk, milyen jogaik és milyen lehetőségeik vannak.

A januári 21-i „Munka GYES után” konferenciát a Tudatos Életért Egyesület és a Babafalva portál hozta létre, és a szervezőkön kívül egy csomó segítője ennek a konferenciának maga is GYES-en lévő kismama volt. Nem véletlen hát, hogy ezzel a témával foglalkoztak, hiszen abszolút tudják, mi foglalkoztatja ma leginkább egy GYES-en lévő kismamákat – az ami, őket is. A megélhetés biztosítása minden áron, hiszen tudják párjuk, férjük, családjuk nagyon sokat tesz annak érdekében, hogy ők otthon lehessenek a gyerekkel, mert ez a gyerek érdeke.

Sok anya maga is próbál a GYES alatt plusz jövedelemre szert tenni, hiszen nem mindenkinek van erős családi támogatása, illetve vidéken is más-más a lehetőség és így a megélhetési viszonyok is.  (Részletes beszámolót a konferenciáról „A gyereket beírjuk vagy ne írjuk az önéletrajzba?” cikkemben írtam.)
Mindeközben az anyáknak a legfontosabb gyerekükkel való kapcsolatuk megőrzése, a gyerek számára a lehető legjobb körülmény biztosítása, és ahány gyerek annyiszor ennek a biztosítása! Ehhez megélhetés kell, megfelelő bevétel.  

Egy anya egy csomó szempontot mérlegel, mielőtt egyáltalán konkrét munkahelyben gondolkodna. Egyik elsődleges szempont egy 3 éves gyerekkel történő munkába állás során, hogy az anyának összhangba kell hoznia a gyerekkel az óvodába – és az iskolába - érkezés és távozás idejét, a majdani saját munkaidejével. A következő biztosan előforduló dolog a betegség, tehát az ez idő alatti ápolást is meg kell oldani. További az egyéb kötelezettségeken való részvételt:, szülői értekezletek,  gyerek(ek) karácsonyi és egyéb rendezvényei, versenyek, kíséret, stb.

Mindez senkinek sem ismeretlen, ha már akárcsak 1 gyereke is, és teljesen mindegy ebből a szempontból, hogy apáról vagy anyáról van szó.  Akkor miért-e megkülönböztetés, miért van félelem a 3 éves gyerekkel munkát kereső anyának a lelkében? Miért kérdezték a konferencián, hogy a gyereket beírják, vagy inkább tagadják le az önéletrajzukba?

„A család és a munka szerepe a nők életében” Pongrácz Tiborné tanulmányának összefoglalásában az alábbiak olvashatók:

„A magyar társadalom családcentrikus beállítottságára, a kereső tevékenység és a gyermekvállalás összeegyeztetésének nehézségeire visszavezethetően az otthonon kívül végzett munkaerősen másodlagos szerepet játszik a nők, az anyák értékrendjében. A munkát elsősorban anyagi okok, a család megélhetése miatt tartják fontosnak, és az egyéni ambíciók, karrierszempontok kevésbé játszanak szerepet. A 60-as, 70-es évekre a férfi-női szerepek tradicionális felfogása volt jellemző, mely a 80-as évek végére annyiban módosult, hogy megnőtt az anyagi kényszer nélkül is – elsősorban részmunkaidőben – a munkát vállalni kívánó nők aránya.

A rendszerváltozás következtében megváltozott munkaerő-piaci helyzet a családon belüli hagyományos munkamegosztást elfogadó, helyeslő véleményeket erősítette. „A férj feladata a család eltartása” – „a nő feladata az otthoni teendők ellátása” szerepmegosztással való egyetértés általában, és a legfiatalabb generáció esetében is növekedett. Másfelől csaknem kizárólagossá vált, „a család megélhetése miatt a nőnek is dolgoznia kell” felfogás is. Ebből következik, hogy a női foglalkoztatás nagyarányú visszaesése inkább anyagilag, semmint pszichésen viseli meg a családokat, az érintett nőket. Jelentősen megnehezült a gyermeket nevelő vagy gyermekvállalás előtt álló nők helyzete a munkaerőpiacon.”

Milyen hát az általános helyzet ma a magyar munkaerőpiacon?

A Népszabadság 2012. február 4-i „Hétvége” magazinjában a „Dolgozz vagy dögölj meg!” címmel olvastam Hargitai Miklós írását. Egyetlen adatot emelek ki csak a cikkből: „Az országban jelenleg 460 ezer munkanélküli és közel egymillió … inaktív ember él, ám kevesebb, mint 28 ezer betöltetlen álláshelyet tartanak nyílván.”

Igen, van 28 ezer betöltetlen állás országosan.  Kemény küzdelem vár az anyákra, hogy megtalálják azokat a munkahelyeket, ahol ők is és a munkáltató is egyaránt megtalálja a számítását. Mert ezek az anyák hátránnyal indulnak a munkaerőpiacon.

A hátrányuk, hogy anyák lettek, és megváltozott az életük, értékrendjük minden szempontból. A megélhetési kényszer sokszor önmaguk képességeinek, készségeinek teljes háttérbe szorítását eredményezheti. Amikor egy banki ügyintéző Budapesten dolgozik, vidékről járt be mindennap 40 km-ről ez normális állapot. Azonban, ha anya lett időközben, akkor nem tudja a gyereket fél 6-kor óvodába adni – és ehhez már 5-kor ébreszteni kell a gyereket, amihez az anyának fél 5kor kell kelnie – és este nem késhetne egy percet, és 5 órára kell oda érnie, de mondjuk a takarító néni 6-ig van, addig el lehet. Viszont ahhoz, hogy az anya 6-ra oda érjen a gyerekéhez már 4-kor el kell jönnie a munkahelyéről, ahol viszont 5-ig van a munkarend. (A gyerek oldalát sosem szokta senki vizsgálni, de számoljuk ki, hogy egy 3 éves gyerek így 12 órát lenne az óvodában 5 napon át, az 60 órát jelent. A felnőtt munkaidő is csak heti 40 óra!)  

A teendő: másik munkahely keresése. Ez így leírva szuper egyszerű, de emlékeztessük magunkat: 28 ezer betöltetlen állás van országosan. Vannak, akik a vállalkozásban látják a „menekülést”, és ez semmivel sem kockázatmentesebb, mint az állásvadászat.

Akik állást keresnek hatalmas „túlerővel” találják szemben magukat. Anyukák, nők, férfiak,  mind-mind állást keresnek, úgy, ahogyan azt ők a legjobbnak tartják. Írják az önéletrajzokat, elküldik az összes „mérnök” szóval regisztrált, kulcsszóval ellátott hirdetésre. Önéletrajzi sablonokat alkalmaznak, hogy ne kelljen sokat bíbelődni a részletekkel, és egy kis átalakítással akár „recepciósnak” is jó legyen. Úgy érzik, nem lehetnek őszinték a gyerekkel kapcsolatban, hát letagadják, ameddig csak lehet, hogy legalább interjúra hívják be, hátha, ha már ott vannak mégiscsak sikerül megmutatni valójában mit is tudnak, milyen jó munkatársak is lennének.  

És mire ideérünk, már számtalan dolog van, amely miatt kétséges az álláskeresés sikere. Sok állásportál kínál tanácsadást, online tudnivalókat, de persze vannak tanácsadók is akik segítenek jogi, könyvelési vagy éppen kommunikációs téren a hozzájuk fordulónak.  Azoknak, akik megkeresik őket, hiszen csak azokon lehet segíteni, akik maguk is akarják.

Sajnos azonban kevesen fordulnak segítségért, sokkal kevesebben, mint akiknek szüksége lenne rá. Az igényekre bizonyíték maga ez a konferencia is, ahol ideje korán elértük a teltházat. Számtalan kérdés hangzott el egyéni problémákról, élethelyzetekről, tanácstalanság, bizonytalanság és kíváncsiság, nyitottság, és egyfajta furcsa szabadság érzés is jelen volt. (Többen most töltöttek egy egész napot külön a gyereküktől.)

Sokan túl voltak már jó pár állásinterjún, és már a saját bőrükön tapasztalták, hogy az önéletrajzírás azon kívül, hogy egy „nyűgös” feladat, nem beszélve a „motivációs levél” valódi „kínok közötti” készül el, igenis fontos, sokkal másképpen kell komolyabban venni, mint, ahogy azt eddig tették.  Nem komolytanok voltak, hanem inkább (ön)tudatlanok, úgy érezték ez olyan egyszerű, hogy egyáltalán nem kell hozzá segítség. Látva az előadásomban bemutatott tipikushibákat, bizony jó páran felszisszentek, hogy bizony ők is küldtek már önéletrajzot „anya” mentett fájl névvel, és az email cím is volt olyan, hogy micimackó@.

Jót nevettek - inkább kínukban - azokon a tényeken, melyeken nincs értelme bosszankodni, tudomásul kell venni. A munkáltatók nem a gonosz 7fejű sárkány, hanem egy szervezett, amelynek egy bizonyos képességű, készségű, tudású személyiségre van szüksége, és ezt keresi. Vagy legalábbis megpróbálja megtalálni. (Hogy hogyan teszi, az is megér egy cikket, de ez akkor sem segít az álláskeresőn, mert neki önmagát kell ezek között a körülmények között "eladnia", azaz munkát találnia.)

Többen megfogalmazták a konferencia után, hogy sosem gondoltak arra, hogy személyiségük, képességeik, készségeik megváltozott volna az események, körülmények hatására, és azt sem, hogy ezt a "kicsit más képet" valójában nem kellően ismerik. Megfogalmazták magukban ugyan, hogy mi az, amit szeretnének csinálni, de arra nem nagyon gondoltak, hogy azt olyan szempontból is megvizsgálják, hogy jelenleg alkalmasak-e rá. Pedig e nélkül nehéz lesz önmagukkal harmóniába kerülni és kibírni azt a csatát, amelyet azért kell megvívniuk, mert anyák, akik állást kell, hogy találjanak a család megélhetése érdekében.

Pénzt kell keresniük, de nem „gépezetek”, hanem olyan emberek, akinek több feladatuk is van, nem csak a család,  vagy a munkahelyen való helytállás, hanem mindkettő együttesen. Van kompetenciájuk, tudásuk, személyiségük, képességük, készségük, mint mindenki másnak, és ahhoz, hogy harmóniába legyenek önmagukkal, mindezekre kell támaszkodniuk. Ez azonban csak akkor tud megtörténni, ha tisztában vannak önmagukkal, vágyaikkal, képességeikkel, lehetőségeikkel, és elfogadják jó és kevésbé jó készségeiket, képességeiket és tudatosan támaszkodnak a jóra, erősségeikre. Akkor lesz elegendő energiájuk arra is, hogy elviseljék az álláskereséssel járó nehézségeket, és a frusztrációk feldolgozására.  

Amennyiben önbecsülésüket megerősítik, képesek lesznek megszervezni családjuk életét a napi kihívások mentén, de ehhez kell egy erős lépés, idő és energia az önmagukkal való törődéshez.

Sokat segíthet benne a család, hiszen, ha egy 3 éves gyereknek, ha az anyja állást keres, az az egész családi projektje!

„Nem azok vagyunk, akiknek az emberek látni szeretnének. Azok vagyunk, akik lenni akarunk. Mindig könnyű másokat hibáztatni. Egész életedben hibáztathatod a világot, de a sikereid és a kudarcaid a te felelősséged.”

Paulo Coelho

Nem gondoltam, hogy ennyire aktuális lesz ez az írásom, az iskolai erőszakkal kapcsolatban, vasárnap posztoltam és íme itt van ma a hír:

"Budapest, 2011. december 14., szerda (MTI) - Előzetes letartóztatásban van az a tatabányai diák, aki még hétfőn óra közben egy gázpisztolyt fogott a tanárára - értesült az MTI"

"A diák hétfőn, történelemórán szorított egy rozsdás pisztolyt tanárnője homlokához. A diákok dolgozatíráshoz készülődtek, mikor a terembe késve érkező, kezében egy pisztolyt tartó fiú a tanárnőhöz lépett, és ráfogta a fegyvert. A tanárnő többszöri felszólítással elérte, hogy a fiú letegye a pisztolyt, amelyről kiderült, hogy egy tár nélküli riasztópisztoly. "

Meg kell ismételnem: a „Mindennapos az erőszak az iskolában - a mintát a felnőttek adják”  cikkben szakemberek mondják:  

„Aki olyan környezetben nő fel, ahol az erősebb kutya viszi a csontot, vagy tudomásul veszi, hogy neki nem jut csont, vagy erős kutya lesz. A tekintélyt pedig ki-ki másként próbálja meg kivívni: ököllel vagy éppen szóbeli agresszióval.”

Érdekes ez a gondolatmenet a számomra, és mélyen igaz. Nem akarok az új oktatási törvénytervezetben elmélyedni, de figyelemre méltó, hogy kihúzatná a testi fenyítés tilalmára vonatkozó passzust a köznevelési törvényből egy kereszténydemokrata politikus, mondván, hogy ez a tilalom "túlságosan behatárolja a nevelési lehetőségeket". Ha ez megvalósul, akkor ez is a tekintélyelvűség előrelépését jelenti és immár nem is csak verbális agresszióval, hanem akár a fizikai agresszív megnyilvánulással is szembe találkozunk - mint a nevelés eszköze -, ami a szakemberek szerint viszont agressziót szül. Én most ennek alapján még csak zavarban vagyok.

Írtam már arról, hogy az 1990-es években tanítottam Gyálon, az általános iskola kisegítő tagozatában, osztályfőnök voltam az  5-7. összevont osztályban. Jártak ide középsúlyos és enyhe értelmi fogyatékosok, magtartás zavaros gyermek, roma gyerekek vegyesen.  Egyik alkalommal azt terveztem, hogy tanulmányi sétát teszünk a környéken, melynek keretében ellátogatunk a városi könyvtárba. Az iskolán kívüli sétától minden tanár kollégám óvott, mert még senkinek sem volt jó tapasztalata ezekben a helyzetekben, mert amikor ezek a gyerekek „szabadon” mennek, teljességgel szófogadatlanokká válnak, így jobb, ha nem kockáztatok.

Izgultam is meglehetősen, de az előzetes felkészítésen mutatott viselkedésük megnyugtatott, hogy nem lesz baj. Kb. két utcára volt tőlünk a könyvtár, a távolság se nagy, forgalom sincs, úgy véltem tényleg nincs nagy kockázat benne. Bejelentettem az osztályt 12 fővel, és kértem, hogy esetleg valamilyen rövid filmet nézhessünk meg a könyvtárban, hogy lássák a gyerekek mennyi mindenre használható, a szabad idő értelmes felhasználása érdekében a könyvtár.

Minden igen jól alakult, nem volt semmi probléma, könyveket nézegettünk, olvasgattunk, filmet néztünk és békésen visszatértünk a dupla magyar óra végére. Azonban felfigyeltem egy kis pusmogásra, rejtegetésre, és megkérdeztem, hogy mi történt.

Kiderült, hogy a könyvtárban olvasott könyvben volt egy matricákkal teli lap – amolyan matricás foglalkoztató könyv volt -, melyből a gyerekek ellopták a matricákat és éppen azt osztogatták szét egymás között. Nem tudtam meg ki volt, aki kitalálta és azt sem, hogy kilopta el, de ez már nem volt lényeges.

Természetesen megkértem őket, hogy minden meglévő matricát szedjenek össze és visszamegyünk visszaadni. Nagy felzúdulás lett belőle, hogy mit képzelek én, csak nem fognak visszamenni, és kiabáltak, tiltakoztak. Valahogy a feszültség közepette úgy alakult, hogy az egyik gyerek felállt és megütötte a társát, mert, ő nem akarta visszaadni a matricákat. Természetesen azonnal a segítségére siettem, és kiemeltem onnan a gyereket és megkértem, hogy üljön a tanári asztal mellé. Közben pedig a másik gyerekkel próbáltam meg szót érteni, hogy nem ez a "lerendezési módja". Ekkor ez a fiú velem szemben is kiabált, hogy miattam volt, mert minek találtam ki ezt a sétát, amikor láthattam volna, hogy lopósok vannak közöttünk. Egy másik fiú ekkor oda pattant és közölte velem, hogy amíg nem fogom megverni őket, sohasem fognak szót fogadni, és ő itt van, és adjak neki egy pofont. És innentől az volt a céljuk, hogy az egészről eltereljék a figyelmet és az én és az ő közötti harcról szóljon. Üssem meg őket, hogy elfogadjanak "vezérnek" - indok: apukájuk is mindig megveri őket, és ezért ők szót foganak -, és no persze kikiáltsanak azonnali bűnösnek is, mert a gyerekverés tanári bűn, és ezt ők jól tudták.

Mit tettem? Nem voltam könnyű helyzetben ez így igaz.

Hátra léptem a tanári asztalhoz, helyre küldtem a gyereket és közöltem velük, hogy igazuk van, én hibáztam, valóban nem lett volna szabad velük kimenni az épületből, mert nem alkalmasak rá, ezt maguk bizonyították be most nekem, holott én hittem bennük. Mivel látom, hogy nem értik mi a jó és a rossz között a különbség, és azt sem értik, hogy egy tanár dolga nem a veréssel elért rövid távú fegyelem, hanem az életben szükséges értékek bemutatása és a tanulással elérhető lehetőségek megértetése, nem látom értelmét a további vitának. Megértettem, hogy náluk ezt még nem sikerült elérnem, ezért visszaviszem a megmaradt matricákat, kifizetem a kárt, és bocsánatot kérek a nevükben. Azt kértem, hogy aki megértette azt, amit most mondtam, készítsen egy virágos rajzot, hogy elvihessem az ő bocsánatkérésnek jeleként.

Elkészült 4-5 rajz, a könyvtárban nem is vették észre a bajt, így hálásak voltak, hogy visszamentem. Nem kérték, hogy kifizessem a kárt, megnyugtattak, hogy majd a képes-füzetet felhasználják egy másik foglalkozás alkalmával, és láttam azt a sajnálatot, hogy „szegény, milyen rossz neki, hogy ő ezekkel foglakozik”.  

Mondanom sem kell, hogy a kollégák még hangosabban mondták el a véleményüket, hogy ők megmondták, és igenis vannak, akikkel nem lehet kimenni az iskolán kívül. Nagyon szomorú voltam, hogy nem mondhattam ellent nekik.

2009-ben Magyarországra jött Elliot Aronson, a világ egyik legismertebb szociálpszichológusa, akkor jelent meg a könyve itthon: „Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája” címmel. Szerinte az állandó versengés teszi agresszívvá a gyerekeket.

Ha az én előbbi esetemet megvizsgálom,  bizony így van, versenyeztek, holott nem is volt verseny. Azért versenyeztek, mert erre tanította őket az eddigi életük. Nem mindegy, hogy ki fog jobban kikerülni egy helyzetből, hogy ki lesz a hős, és ki lesz a vesztes, hogy ki lesz a vezér, ki lesz az, akinek a véleménye lesz a lényeges, ki vigye le a balhét, és ki legyen a bűnbak, stb.

Ezt látták otthon, ezt élik meg igen sokan mindennap, hogy csakis erővel lehet küzdeni, a tudás, az ész nem látható érték, de az izmos test, a nyers erő azonnal látható - és érezhető is -, és ezáltal a tekintély, a hatalom azonnal kivívható. Abban a pillanatban megéli, hogy kivált a tömegből, hogy ő valaki, különleges, mindenki csak rá figyel, és mindenki felett áll. És ebben az egyéni értékrendben való hitben  hibás a másik oldal is, mert  a társadalom is ma arra néz fel, csakis azokat ismerjük el, akik különlegesek, akik mindenki felett állnak, és akikről azonnal látni, hogy ők aztán a valakik, kitűnnek mindenki közül.

Látni pedig csak a külsőségeket lehet, izmos testet, autót, arany nyakláncot, márkás ruhát, cipőt, órát, telefont …

Tőlem megkérdezete egyszer az egyik gyerek az egyik történelem órán, hogy milyen magnóm van otthon. Nem igazán értettem a kérdést, de válaszoltam neki, hogy Videoton. Nagyot nevetett és azt mondta: „Na, látja, nekem Sonym van! Maga hány évet is tanult, 4-6 évet, és mire vitte? Itt tanít minket és van egy Videoton magnója! Akkor minek tanulni, ha csak ennyit ér az a sok év?” Hát igen, ez egy másik problémát vett fel, de kétségtelen, hogy a külsőségek is számítanak egy ember megítélésében, azonban akkor van nagyon nagy baj, amikor csak ez számít, és ennek kezeléséhez önmagában egy tanár igencsak kevés.

Visszatérve az iskolai agresszióhoz, Aronson azt mondja, ha az osztályokon belül együttműködésre késztetjük a fiatalokat, ha tanulócsoportokban készülnek fel a tananyagból, akkor csökkenni fog az agresszió. Azaz a  „gyengékkel” nem versenyezni kell, hanem együttműködni, akkor a csoportnak elemi érdeke lesz a segítés, különben nem lesznek képesek megoldani a feladatot. "Mozaik módszernek" hívja Aronson, azt kooperatív tanulási formát, amelyben mindenki együttműködésére szükség van ahhoz, hogy elérjék a kitűzött célt. Azaz mindegyik "mozaikdarabka", aki nem más mint egy csoporttag, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elkészüljön, tökéletesen értékelhetővé váljon a végeredmény.

Gondoljuk csak el, ha mindenkit kizárnánk az életünkből, aki akadályoz minket – azokat, akikről mi azt hisszük, úgy érezzük, hogy nem tudunk velük együtt dolgozni -, akkor ki maradna a közelünkben? Kivel élnénk egy családban, kivel dolgoznánk a munkahelyen? Mindenki nem lehet olyan, mint mi (alapvetően senki)! Az egyik társunk nekünk lenne túl idegesítő, de másoknak mi szintén azok lehetünk! Akkor, hát hol és mi lesz a vége?!  

Nincs más, mint az együttműködés, amely nemcsak az iskolában, a társadalomban is képes az agresszió csökkentésére.

Mi kell az együttműködéshez?

Ön- és tárismeret, hogy ne a hiedelmek alapján - előre, és ennek megfelelően téves - elképzeléseink legyenek az ismeretlenről, hogy ne legyünk annyira gőgösek, hogy képtelenek legyünk másokban felfedezni az értéket, és hogy legyen bennünk alázat a hibáink megismeréséhez, hogy legyen olyan motivációs hatású közösség, amely kedvéért (és önmagunkért) képesek leszünk az önfejlődésre, amely által a közösség - és általa mi magunk is - többek és jobbak leszünk.

Álom? Jobb lenne, ha a valósággá válna, mert Aronson könyvének címe arra az eseményre utal, amely 1999 áprilisában a Colorado állambeli Columbine középiskolában történt, amikor két őrjöngő diák lőfegyverekkel és robbanóeszközökkel felszerelkezve ámokfutásba kezdett. Huszonhárom diákot súlyosan megsebesítettek, egy tanáruk és tizenkét diáktársuk életét oltották ki, majd önmagukkal is végeztek. Azóta, ha csak egy borzalmas hírről hallottunk volna az erőszakkal kapcsolatban, az is sok lenne, de sajnos, nem egy volt.

Mit tehetünk hát? Sokat, nagyon sokat. Akarjunk együttműködni, tanuljuk meg önmagunkat, ismerjük meg társainkat, legyünk végre ismét emberek, és ehhez nem nagy dolgok kellenek.

Csak figyeljünk a gyerekre, ha akar valamit mondani, hallgassuk meg az élményeit, örüljünk együtt vele. Az apák ne higgyék, hogy csak az 5-ös a jó jegy, és lássák meg, hogy az osztályzáson is túl vannak értékek, amivel sikeres ember lehet a gyereke. Az anyáknak, feleségeknek lehessen ünnepnap egy hétvége is, amikor nem ő főz, hanem a családtagok segítenek, hogy ne dolgozzon ő se annyit. Hogy az iskolába lehessen egy közösen feldolgozásra váró feladat egy matematikai feladatsor, amelynek minden csapattagja akkor kap mosolygóst, ha minden feladat mindenkinek hibátlan. Vagy csak akkor tudnak elkészíteni egy kis kutatást a téli madáretetésről, ha abban mindenki részt vesz, mert mindenkinek meg van a maga feladata és, ha nem segítenek a társak egymásnak, nem lesz kész a munka!

Így lesz idejük megérteni, megtapasztalni és megtanulni, hogy a közösen végzett munka során, ha nem figyelnek egymásra, ha időben nem segítenek annak, akinek szüksége van erre, akkor nem tudják sikerre vinni az egész csapat munkáját, hiába  volt közöttük "kiválóság", ő csak egy volt a sok között, és nem együtt volt velük!

Jól látható, hogy a munkahelyeken is az együttműködés a megoldás, hiszen, mindenki másban erős, más dolgokban ügyes. Miért ne lehet rá abban támaszkodni amiben a legjobb, és így nem egy "zsenire" hárulna minden – és van zseni egyáltalán? -, hanem a csapat minden egyes tagja a legjobb tudását adná a „közösbe”. Így nem erőlködne olyannal többet senki, mint amivel jól tudja segíteni a közösséget és mindenki jól érezné magát, elégedett lenne és kiteljesedett, és ezzel együtt sokkal sikeresebb, mint azt valaha is elérhetné egyetlen ember, önmagában.

Aronson egyik könyvének címe a „Társas lény” – igen az ember társas lény, ne tiltakozzunk ellene, éljünk így emberekként, társas lényekként.

„Ha én egyedül vagyok, magamra vagyok hagyatva, akkor még gondolkodni sem tudok rendesen. Ha viszont együtt vagyok valakivel, aki figyel rám, akivel meg lehet beszélni azt, ami érdekel engem, az igenis számít. És nem kell feleleteket adnia, nem kell tanácsolnia dolgokat - ez nem erről szól. Az is egy definíciója a szeretetnek: hogy semmit nem fogok csinálni. Hogy veled leszek, de nem foglak semmire kényszeríteni.”
                                                                                                          Feldmár András

Ott voltunk a nagy napon, és nem hittünk a szemünknek magunk sem, hogy megtelt a terem! Igen, ma 2011-ben több mint 120 ember kíváncsi volt, egy konferenciára, amelynek a mottója ez volt ”Empátiával a harmonikusabb világért!”.

Előző cikkemben írtam arról, hogy egy korábbi Népszabadság cikk, mennyire aktuális volt a számomra. Ebben a cikkben az Optimista Klub vezetője által mondottak volt számomra a legértékesebb: a pozitívabb életszemlélethez hazánkban az önértékelés fejlesztésére lenne szükség, mert a magyarok jelentős részének nincs reális képe önmagáról, nincs tisztában jó és rossz tulajdonságaival. (A teljes cikk: Bevállaltuk, nálunk a mosoly nem szégyen!  )

Lassan 8 éve, hogy önismereti tréningvezető vagyok, így az önismeret hiánya számunkra tökéletesen ismert tény, és önismereti tréningünkkel pontosan ennek a helyzetnek a javításán fáradozunk. Szeretnénk, ha erről minél többen tudnának, hiszen jól látható, milyen óriási fontossága van, hogy életszemléletünk pozitívabbá váljon! Az empátia pedig mindennek az alapja, hiszen, ha nem vagyunk képesek mások érzéseinek megértésére, elfogadására, akkor sajátunkat sem vagyunk képesek jól értelmezni, hiszen a személyiség visszajelzések adása-kapása által fejlődik, alakul, változik kisebb-nagyobb mértékben (élethosszig!).

Nem volt kérdés, itt az idő, konferenciát szervezünk az empátia jegyében! Elmondtuk ötletünket közelebbi és távolabbi barátainknak is, bizony kaptunk hamiskás megmosolygást, pici sajnálkozást: „szegények, majd meglátják, a mai világban az empátia senkit sem érdekel”. „Nincs piaca” mondták, „senki nem vevő rá, nézzetek körül mindenki irigy”, vagy „Ugyan már ki jönne el, kit érdekel ez a pátoszosság! Semmi értelme.” 

Azonban volt egy hitünk, hogy valakinek láttatnia kell, hogy lehet jobban egymás közelében élni, mint most tesszük. Aki ismeri Börönte Mártát, és Katona Erzsébetet, tudja, hogy nem olyan fából faragták, hogy mások hitetlensége visszatartsa őket saját meggyőződésüktől!

Elhívtuk hát barátainkat, ismerőseinket június végén, hogy ötletünkhöz segítségüket, támogatásukat kérjük. 16-an ültük körbe egy nagyon szép terített asztalt, és amikor közel 3 órás megbeszélés után felálltunk mindenki tudta mi lesz a dolga. Dolgoztunk sokat, küldtük az e-maileket, telefonáltunk, és lassan körvonalazódott minden.

Kerestük a segítséget, de sehonnan sem érkezett anyagi támogatás, míg végül a XVI. kerület Polgármestere és a Corvin Művelődési Ház segített bennünket. A bevételnél számítottunk a részvételi díjakra, de éppen annyit akartunk csak kérni, hogy a megkerülhetetlen anyagi kiadásokat fedezni tudjuk, és semmiképpen  ne akadályozza a részvételi hajlandóságot. Igen ez eddig szép, félig-meddig „normális” mondhatnánk, semmi extra.

Csakhogy: minden segítő, előadó, szervező, azaz MINDENKI INGYEN dolgozott! Sok-sok jó ember segített, ahová csak mentünk, azt mondták igen erre szükség van, és a rajzpályázatra megérkeztek az adományok a gyerek és családjaiknak. Lett rádiónk, aki vállalta a riportok készítését, lettek portálok, ahol ingyen ott lehetett a konferencia híre, segítettek PR és marketing szakemberek, hogy sokak jól értsék a konferenciánk hívó szavát.  

Jöttek a segítők díszíteni, hozták a terítőt, a kancsókat, a dolgos kezű segítők a szendvicseket készítették. A családtagok segítettek rendezésben a technikai lebonyolításban, a grafikai tervezésben, volt, aki nyomtatott sok anyagot, voltak, akik matricákat vágtak, csomagoltak. Eljött a barátunk közel 200 km-ről, aki befizette a részvételi díját és szeretetből fényképezett.

A fővédnök, védnökök, előadók, a konferansz, az éneklő gyermek és a táncoló fogyatékos fiatalok, mind-mind segítőnk volt, és CSAK szeretetből volt velünk!

Óriási tükröt tartottunk a magyar irigységkultúrának!

Hiába volt a rémisztgetés, igenis lehet ma empátiáról sikeres, nagy létszámú konferenciát tartani! Öröm volt, támogatás és együttműködés, aki ott volt, érezte, látta, hallotta! 

A köszöntő beszédek és levelek igazán szépek voltak, Csépe Valéria az első konferencia fővédnöke és Gáncs Péter Püspök is elküldte üzenetét, megerősítve bennünket abban, jól tettük, hogy ma együtt vagyunk.

Kovács Péter polgármester büszke arra, hogy a XVI. kerületből elindult egy jó és nemes ügy, arra is ígéretet tett, hogy akárhányadik konferencia lesz, a kerület mindig támogatni fogja.

A XVIII. kerületből hívtam meg volt tanítványaimat is nevelő értelmi fogyatékosok napközi otthonából a Gyöngyvirág tánccsoportot. Liszt II. Magyar Rapszódiájára táncoltak, vezetőjükkel Baloghné Horváth Máriával.  

Az egyik részt vevő ezt írta a konferencia után: „Nagyon megható volt a tánccsoport. Engem, amíg táncoltak a hideg rázott, és majdnem sírva fakadtam.”

Dr. Buda Béla volt a fővédnök – akit az empátia legértőbb szakembereként tartunk számon - egy végtelenül remek előadást tartott nekünk!

A legfontosabb mondata számomra - és szerintem egyben a konferencia üzenete is -: az empátiának humanizáló hatása van, amely hozzásegítheti az embereket a másik ember megértéséhez, elfogadásához!

Óvónők – Pintér Krisztina és Vasvári Tünde - is készítettek videót, hogyan is beszélnek a 6-7 évesek arról, hogy milyen a rossz beszéd, és milyen a szép beszéd. Elmondták, hogy akkor is lehet szépen beszélni, ha valaki ráüt a kezére, és meg kell kérdezni, miért tette!

Vajon hová lesz ez a tudásunk akárcsak 1-2 év múlva? Nekik reményeink szerint nem fog megváltozni talán a kommunikációjuk, empatikus készségük fejlődni fog, mert a Móra iskolába fognak menni, ahol első osztálytól kezdve folyik az életre nevelés, külön tantárgy keretében. Az igazgatónő, Dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella elmondta az előadásában, hogy az „életre nevelés” ez nem tantárgy, hanem egy iskola életfelfogása a takarító nénitől az igazgatóig bezárólag.

Sokan igen megdöbbentek, amikor egy szülő. Móricz Edit állt fel a színpadra. Könnyeikkel küszködtek, amikor hallották az autista kislányát egyedül nevelő anyuka beszámolóját a sorozatos megaláztatásokról, kirekesztésekről, egyedül létről, bánatról, kilátástalanságról. Nagyon büszke voltam Editre! Nekem, mint gyógypedagógusnak különösen fontos volt, hogy mindenki a hallgatóságban végre szembesülhessen azzal, mit él meg egy fogyatékos gyerek anyukája.  Olyan végtelenül könnyen törünk pálcát mások felet, imádunk ítélkezni, meg jól megmondani, mit és hogyan csináljon a másik.  

Vajon megértjük-e, képesek vagyunk-e tanárként, orvosként, mentálhigiénikusként, emberként megérteni, hogy egy anya igenis szereti a fogyatékos gyerekét, és nem akarja fogyatékosnak tudni?! Mennyire érthető az a számunkra, hogy az első lépése a tiltakozás, a hite, hogy ez egy tévedés, és igenis megmutatja, hogy meg fogja gyógyítani Ő a saját gyerekét?! Mit érez olyankor, amikor kétségbeesésében segítséget vár, és helyette lenézést, megalázást, kioktatást kap?!  Magánéleti válsága sok sortárásával azonossá tette, egyedül maradt a fogyatékos gyerekével, problémájával, az apa nem bírta a küzdést, a kilépést választotta.

Kicsit elérzékenyülve mesélte Edit, hogy hogyan kapott segítséget egy óvodában, ahol hallottak már autizmusról, de nem volt dolguk vele. Viszont azt látták, hogy egy kislány áll előttük, és senki más. Miért is ne járhatna ide, hiszen sok másik kislány, na persze kisfiú is jár ide, ezért óvoda az óvoda. És akkor lett helye a kislányának, ahol már volt barátja is! Nem csak óvodát, hanem új életet is kapott anya és gyermeke.  Mára már iskolája is van, speciális oktatásban részesül, az ő igényeinek és fejlesztésének megfelelő szegregált iskolában. Itt megtanult már írni és olvasni is, és szeret iskolába járni.  Igen, ez a lényeg, mindenkinek az egyéni szükségleteinek megfelelő oktatásban kell részesülnie! 

Ammerné Nagymihály Emilia nem kevesebbet mutatott meg a résztvevőknek, mint azt, hogy a fogyatékosok helye hol is van ma az oktatásban és milyen szabályozásai vannak, és főképpen lesznek.

A legfontosabb üzenete az új oktatási koncepciónak, hogy a fogyatékosokkal ismét a gyógypedagógusoknak kell foglalkozni, a fejlesztő pedagógusoknál többre van szükség a fogyatékos tanulók szükségleteinek kielégítéséhez. 

Lehetőség lesz arra - legalábbis törvényi szinten -, hogy külön helyiségben, hasonló képességű társakkal és gyógypedagógus irányítása mellett tanuljon meg írni, olvasni, számolni a fogyatékos gyermek. A fogyatékos tanulók integrációja nem áll meg, hanem jobbá válhat, ha pl. olvasás órán úgy tanul olvasni, abban a tempóban, ahogyan jó, nem neveti ki senki, százszor vissza lehet térni egy hangzó hibájára, egy betű javítására, akkor sem foga senki csúfolni. Mert csak azok lesznek együtt vele, a számára is küzdelmes foglalkozásokon, akik maguk is segítségre szorulnak. Azonban mindig jelen lesz egy gyógypedagógus, aki szeretettel, dicsérettel fogja őt bíztatni, szakértelemmel tudja megsegíteni a rászoruló fogyatékos gyermeket.

Azonban, amikor visszaérkezik az énekórára, rajz órára, vagy délután egy közös kirándulásra az osztályba a fogyatékos tanuló, még bőven van mit tennie az osztályfőnöknek, ének tanárnak, napközis tanárnak abban, hogy a fogyatékos gyermek, vagy magatartás zavaros, vagy roma megtalálja a helyét, és elfogadják a társaik is.

Az „Együttműködő kommunikáció - önismereti tréning” erről a "hogyanról" szól, ezért is kapta ezt a nevét „Párbeszéd szívtől szívig”.  

A konferencia teremben sokan ültek ott azok közül a kollégák közül, akik részt vettek tréningünkön. Jó volt látni a mosolygó arcokat, ahogyan egy-egy gyakorlatra, hangulatra, élményre örömmel emlékeztek. Örömmel mutattam be 30 órás akkreditált programunkat.

Tanárok, szülők, menedzserek, értékesítők, csoportvezetők, könyvelő, számítás technikus, mentálhigiénikus, családgondozó, GYES-en lévő kismama, laboráns, kémikus, közgazdász, tanácsadó, mérnök, nyugdíjas vett részt tréningjeinken, akik mindannyian azt érezték valamit tenniük kell annak érdekében, hogy sikeresebb legyen a kapcsolatuk a családjukkal, barátaikkal, vagy a munkatársaikkal.

Ennek első lépése az önismeret a kommunikációs stílus és konfliktuskezelés terén. Majd ennek alapján a saját erősségek feltárásával, a visszajelzések adása-kapása segít abban, hogy mégjobban, alaposabban megértsük önmagunkat és társainkat.

Védett környezetben, következményektől mentesen mindenki tehet egy óvatos lépést annak érdekében, hogy szükségleteit akarja és tudja kifejezni, merjen érte kiállni, és képes legyen arra, hogy másokét is figyelembe vegye, és a végén konszenzus alakuljon ki, megvalósulhasson az együttműködés.

Elmondani könnyű, de egy-egy feladat kapcsán bizony nem is olyan könnyű együttműködni, csapatban dolgozni, az egyéniskedést félre tenni.

Ezért sok eszközt, módszert kipróbálhatnak a tréningen résztvevők, és kialakíthatják személyiségüknek leginkább megfelelő, célravezető, mások számára is érthetővé tett, az együttműködőst elősegítő kommunikációs stílusukat.

Így tudnak majd megfelelő támogatást nyújtani a mindennapok során a konfliktusok kezelésben, és megelőzésében, otthon, iskolában, munkahelyen, az utcán, stb. (Visszautalnék a bevezetőben említett cikkre, íme, itt a kapcsolódás gyakorlati megvalósításra, az önbecsülés erősítése érdekében, mert azt már tudjuk, hogy az önmegismerés társadalmi szükséglet!)

Erre a gondolatra felelt rá Lenner Nóra előadása a lovakkal való kommunikáció kapcsán. Végtelenül izgalmas volt, ahogyan arról beszélt, hogy az ő tréningjében nem a lovaglás a főtevékenység, hanem a ló irányítása a földön állva!  

A lovat ugyanis nem lehet becsapni, ha, nincs meg az ember és a ló között az összhang a ló nem teszi meg azt, amire kérik, mert nem érzi az összhangot. Nem lehet a lovat „ledumálni”, hanem vagy hitelesen együttműködik a lóval az emberfia, annak minden rezdülését érzékelve, vagy a feladat végrehajtása meghiusúl, mert a ló nem engedelmeskedik csakúgy, azért meg kell dolgozni! Igazán „embert” próbáló!  

 A kerekasztal beszélgetés során sok izgalmas témát érintettünk, és 8 óarkor már tényleg el kellett mennünk.

Eljött hozzánk Soma is, aki leírta az élményeit a Nők Lapja Café oldalán

Én hiszem, hogy akik a konferenciáról hazatértek - többek között Kiskunfélegyházára, Nyíregyházára, Veszprémbe, Bakonyszentlászlóra, Nagyszékelyre, Zákányszékre, Bátonyterenyére, Bényére – a fáradtságot kipihenve mára már egyértelművé vált a számukra, hogy „minőségi időt” jelentett a konferencia, mely teljes egészében az empátia jegyében zajlott.

Milyen volt hát ez a konferencia?

Nekünk szervezőknek - Börönte Mártának és Katona Erzsébetnek - csoda és bizonyosság, hogy van igény arra, amit teszünk, az emberek szeretnének jobbá válni, és ehhez várják a segítséget, és tesznek is érte, hogy megkapják.

A résztvevők az alábbiakat írták a II. Országos Szakmai Konferenciáról, melynek mottója az ”Empátiával a harmonikusabb világért” volt, és október 13-án volt a XVI. kerületi Corvin Művelődési Házban került megrendezésre.

•  „Kellemes meglepetés volt az egész rendezvény hangulata, szépsége.”
•  „Köszönöm, hogy részt vehettem a konferencián a magam és a barátnőm nevében is.”
•  „Szuper jó volt ez a konferencia! Amit én kaptam: az rengeteg impulzus, nagyon motiváló volt! Köszönöm!”
•  „Szeretettel mentem, és köszönöm, hogy hívtál, és ott lehettem a konferencián.”
•  „Nagy örömmel vettem részt a konferencián. Véleményem szerint a konferencia színvonalas, jól megszervezett, informatív volt!”

A TUDÁS FM rádió honlapján hallgatható meg a konferencián készült riportok.

További információk és képek találhatóak az Óriásveszély! blogomban.

A fotókat Bajnai Noémi – www.modellbazis.hu – és Mészáros Tibor készítette.

"Semmivel sem nyújthatunk nagyobb segítséget egy embertársunknak, mint ha felelősséggel ruházzuk fel, és biztosítjuk őt bizalmunkról."

 Booker T. Washington

„Az optimizmus tanítható” olvastam, és elgondolkoztam. Gyálon tanítottam összevont osztályban fogyatékos és roma (hátrányos helyzetű) tanulókat a gyógypedagógiai tagozaton. Minden nap megküzdöttem azért, hogy taníthassak, hogy ne legyen verekedés, hogy ne váljon áldozattá az értelmi fogyatékos az érzelmi fogyatékos gyermek kisebb-nagyobb atrocitásai miatt. 

Mosoly sosem volt az arcomon, csak aggodalom, feszültség és megkönnyebbülés, ha minden rendben ment az órákon. Azaz csak párszor volt bekiabálás, füzetdobálás, fel-alá járkálás, beszólás, káromkodás, és viszonylag jól haladtunk a tananyagban is.

Egyik irodalom órán a szokásunkhoz híven mindenki olvasott 4-5 mondatot az aktuális meséből, amelynek sok mondatát, a szavak értelmét, mint mindig, külön-külön el kellett magyaráznom. (A mese régi jobbágyok világát ábrázolta, ezért magyarul is nehezen volt érthető.)

Egyszer csak valami mókás dolgot mondott az egyik gyerek és elnevettem magam, hangosan felkacagtam! Ekkor döbbent csend lett az osztályban. A roma gyerekek elképedt arccal ültek és megkérdezte az egyik gyerek: „Háta maga mit csinál?” Maga részeg, hogy nevet hangosan?!” Szavaiban a lenézés, a döbbenet és a megvetés mind-mind benne volt. Én is megdöbbentem, hogy egyetlen nevetésből, hogyan lehet azt gondolni, hogy valaki részeg! Akkor jöttem rá, hogy én még sohasem nevettem közöttük, ebben az osztályban a mosoly bűn volt!

Ez ugyan nem ma volt, de élénken él az emlékezetemben, és mindig vigyázok rá, hogy bárkivel találkozzam is, az első pillanattól kezdve mosolyogjak, legalább egy picit, hogy a komorság falait legalább én ne építsem.

A múlt hétvégén szinte úgy érzetem, hogy a Népszabadság egyik cikke üzenetként érkezett hozzám. Igen örömmel olvastam a „Miért ez a pesszimizmus?” című, Matalin Dóra cikkében, hogy  az optimizmus nem csak egyszerűen tanítható, hanem tanítani is kell! (A teljes cikk itt olvasható: http://nol.hu/belfold/20110903-miert_ez_a_pesszimizmus_)

Nem voltam meglepve, hogy a válság előtt felvett, közel 30 ezer ember véleményét vizsgáló Nielsen-kutatás szerint a boldogságérzet európai átlagos mutatója tízes skálán 6,2, az élen álló finnek indexe 7,3, a magyaroké csak 5,6 volt, amellyel az utolsó harmadban végeztünk. A megszólaló elemző elmondta azt is, hogy lehet okunk a kesergésre, mert Magyarországon kevesen dolgoznak, de akik igen, azok az OECD-átlagnál többet és kevesebb fizetésért, no és az is tény, hogy alacsonyabb a várható élettartam. Vagyis – legalábbis az OECD országokkal összevetve – a magyarok mindössze 23 százaléka elégedett az életével ebben a vizsgálatban is, és az OECD-átlag közel 60 százalék.

Na, jó, tehát „hivatalosan” is  van okunk kesergésre. És akkor mi van, de főképpen mi lesz?

Sík Endre (TÁRKI) szociológus szerint a pesszimizmus egyik lehetséges magyarázata a kultúránkban, értékrendünkben rejlik. Magyarország a legutóbbi értékrend vizsgálat szerint egy racionális, zárt kultúra. Leegyszerűsítve azt mondja: „nincs istenünk, nincsenek hagyományaink, amelyekben hihetnénk, ugyanakkor nincs meg bennünk az a nyitottság sem, ami a nyugati világban való érvényesüléshez kell. Ezzel az értékrenddel olyan országok közé tartozunk, mint Ukrajna, Bulgária, Oroszország, Moldova. A magyarok ugyan nem szeretik ezt hallani, de tény, hogy nem az uniós tagországokhoz, hanem az ortodox, de nem a mélyen vallásos, posztszovjet államokhoz hasonlít a kultúránk.”

Tehát tény, pesszimisták vagyunk, és kész. Lehet hivatalosan sírni, panaszkodni, ez van! Na de miért baj az, hogy mi pesszimisták vagyunk?

A lelkiállapot és a testi egészség összefüggései régóta ismert tény, de mégis inkább mártírsággal, vagy beletőrödéssel, de  tűrjük. A rákbetegség, a szívinfarktus nálunk a halálozási okok között az élen járnak, és azon se lehet csodálkozni, hogy a gyermekvállalás se trendi. Ami szintén nagyon nagy baj, hogy a pesszimizmus rossz hatással van a kreativitásra, a produktivitásra is. Ki akar nálunk valami jót, kreatívat kitalálni, amikor biztos lehet benne, hogy irigyek lesznek rá, mert aki elégedett, vagy akar valamit az önmagában gyanús!  Ez a kedvetlenség, bizalmatlanság, improduktivitás érződik immár mindenki számára egyre jobban az ország gazdaságán, versenyképességén.

Van tovább? Kell lennie, muszáj! Csak az hogyan van?

„Az optimizmus tanítható.”- idézte a cikk Rózsahegyi Márkot, az Optimista Klub egyik alapítóját. Elmondta, hogy „a pozitívabb életszemlélethez elsősorban az önértékelés fejlesztésére van szükség. A magyarok jelentős részének nincs reális képe önmagáról, nincs tisztában jó és rossz tulajdonságaival.” Pedig ez az az alap, amelynek mentén a pozitív gondolkodás megkapaszkodhat az emberi lélekben.

A magam részéről is alátámasztom azt a tényt, hogy az emberek itthon nem igazán vannak tisztában azzal, hogy milyen személyiségbeli erősségük van, és a „rossz” tulajdonságaik miből is adódnak, és főképpen azt nem tudják, hogy mit lehet vele kezdeni. Rendszeresen tartunk tréningeket olyan munkatársak számára, akiknek hivatásuk az emberekkel való foglalkozás - ügyfélszolgálatosok, eladók -, és bizony igen sok megerősítésre van szükségük saját képességeiket illetően.

Tréningjeinket mindig önismereti gyakorlatokkal kezdjük, és valójában ekkor derül ki szinte mindig, hogy mivel a társak visszajelzéséből építi fel az önképét, bizony ez nem ugyanaz, mint amit önmagáról alkot.

A „tükörtartás” bizony elég kemény, amikor ez egyik mélyen hívő társunk szembesül azzal, hogy valójában milyen agresszívvá vált az utóbbi időben. Sírva fakadt, de ugyanakkor sikerült megértenie, hogy személyiségtípusa tárgyszerűen orientált. Így számára mások érzései nem tűnnek fel, illetve nem úgy fogadja, értelmezi, ahogyan azt elvárja egy olyan társa, aki gyengédségre vágyik és nem annak megállapítására, hogy az új cipő az esetek 90%-ban feltöri a lábat és fájdalmat okoz.

Gondoljunk bele micsoda küzdelem ez egy olyan embernek, aki tanár, és nem tudta magáról, hogy miért csak a „tényeknek hisz” és nehezen viseli, ha valaki „túloz”, azaz nem százalékot mond, hanem csak azt, hogy jó nagy, és még csak nem is matek órán. Ma már megérti Ő is, hogy igen, van, aki mást ért egy szó alatt, és másképpen is jól érzezheti magát valaki egy közösségben, mint ahogyan azt mi tesszük,  és ez nem jó és rossz kérdése.  Amikor valaki csendben ül,  akkor az nem feltétlenül azt jelenti, hogy utálja a többieket.  Amikor a saját eszköztárunk hiányossága miatt az „azt gondoljuk, hogy ő azt gondolja” játékot játsszuk, nem tudhatjuk meg azt, hogy a másik embernek mi volt érzése, a szükséglete, és ehhez képest mi mit adtunk, vagy vettünk el.

Ezek a helyzetek mindenki életében azt lehet mondani, hogy mindennaposak és apróságok, de a hatásuk óriási. Képes egy egész napunkat elrontani, vagy akár úgy megundorodhatunk a munkánktól, hogy minden nap egyre fáradtabban ébredünk, és már csak vonszoljuk magunkat a munkahelyünkre. Ezután egyenes az út a betegség felé, és most már kénytelenek vagyunk magunkkal foglalkozni, ha még nem késő! De miért kell eljutni idáig és ilyen áron?

Gerő András szerint is: "a változáshoz önzés helyett több individualizmusra lenne szükség. Olyan emberek változtathatnak a pesszimista panaszkultúrán, akik meg mernek küzdeni az irigységgel, ki merik bontakoztatni a személyiségüket és ki mernek állni az eredményeikkel, akik mernek büszkék lenni."

Mi bevállaltuk, nálunk a mosoly nem szégyen, és ezt meg is mutatjuk bárkinek! Örömmel ismertem fel, hogy a  „Párbeszéd szívtől szívig” önismereti tréningünk segítségével mi már 2 éve teszük a dolgunkat  annak érdekében,  amit Rózsahegyi Márk - az Optimista Klub egyik alapítója - is nagyon fontosnak tart, hogy a magyar embereknek erősödjön a pozitív önképe. 

Nálunk a tréningjeinken saját erősségeit és „gyengeségeit” kíváncsisággal, bizalommal akarják megtudni a résztvevők. Szembesülnek a „jó” és „rossz” tulajdonságaikkal, de védett környezetben, óvatos vezetés mellett. Az a cél, hogy egészséges bizakodással, megfelelő védelmi mechanizmussal, saját erősségekre támaszkodva, önmagukban megerősödve hagyják el a tréning védett környezetét. Megértik azt is a tréning során, hogy konfliktusok márpedig vannak és lesznek, és megtapasztalják, hogy a hajtó erő mi magunk vagyunk. Azért kellenek a feltöltődés, regenerálódást, empátia adását-kapását átélhető szimulált helyzetek, hogy azután is tovább menjünk, ha akadály állja az utunkat. Az akadály addig látszik annak, amíg annak akarjuk látni.

Azonban erre csakis a harmonikus személyiség képes, aki összhangban van saját magával és a körülötte élőkkel, és elég ereje van nevetni akkor is, ha az egy "bűnös cselekedet"!  Akik harmónikus személyiségűek, azok már képesek megküzdeni az irigységgel és mernek büszkék lenni!

 Ezt írták a tréningünkön résztvevők, arról, hogy milyen „ajándékot” visznek haza:

• „Kommunikációm során jobban tudok figyelni partnerem szükségleteire, érzéseire. Saját érzéseimet könnyebben, finomabban tudom kifejezni” S. Judit
• „Az érzéseinket fel kell vállalni, sokat kaphatunk általa. Az empátia tanulható. A szeretetet többféle „nyelven” is ki lehet fejezni.” K. Ildikó
• „Kulcs az emberekkel való problémák „kezelésére”. Kulcs önmagam megismerésére. Szeretet, békesség, tolerancia mások iránt.”
• „Praktikus tanácsok a konkrét élethelyzetekre a szeretetet szem előtt tartva. Megnyílt a világ, ahogy mások szemén keresztül láttam. Megadta a segítő összetartás élményét.” K. Kinga

Mi kimerünk állni a pozitív gondolatokért, a nyitottságért, önmagunk és egymás tiszteletéért, ezért hívtuk létre 2011. október 13-ra ezt a konferenciát, melynek címe „Empátiával a harmonikus világért”. Szeretettel vállalta el fővédnökséget Dr. Buda Béla pszichiáter. Előadásában az empátia-család-emberi fejlődésről lesz szó. Többek között bemutatjuk a „Párbeszéd szívtől szívig” akkreditált önismereti tréningünket, de arról is szó lesz, hogy a ló hogyan tud segíteni a kommunikációban.

A konferenciáról bővebben a gyógypedagógiai blogomon található információ:

http://oriasveszely.blogspot.com/2011/08/meghivo-ii-orszagos-szakmai.html

 „Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel.” 

Paulo Coelho

Van amikor a munkavállaló már annyira vállalna munkát, hogy elfogad egy jó nevű cégnél egy "jól csengő beosztást" (területi igazgató). Végül is a "megbízott piackutató" titulus sem rossz, az olyan talányos, olyan érdekes. Optimális esetben felvételi eljárás is van, amely valamilyen szinten kell, hogy arról is szóljon, hogy a munkavállaló mennyire alkalmas az adott feladatra.

Mondom, optimális esetben, és ennek a gyakorisága azonban ismeretlen a számomra, főleg a kézhez - elnézést postaládába kapott - e-mailek stílusát nézve bizony kisszámú lehet. Képzetlenségről, tudatlanságról, akarásról szól szinte mind, az e-mailekkel mindenki elad-na! Az ilyen e-maileket csak az meri elküldeni, aki minimum utálja azt a helyet, ahonnan küldeni kell a levelet, vagy éppen erre kényszerítik, vagy Ő meg van győződve róla, hogy a legütősebb értékesítői fogást találta ki, csendes magányában és elkeseredésében. Aki érti is az értékesítést valamelyest ilyet nem tesz, hiszen értelmes ember ritkán tesz maga ellenére!

"Tisztelt Partnerünk!" - szól a címzés, de én bizony nem vagyok a partnerük, hiszen azt sem tudom, mit csinálnak, kik, ők, az viszont jó áron van, szerintük. Néha jó kedvemben rápillantok hová tegyem, levélszemét mappába, vagy csak töröljem ki, nem igazán sajnálom, hiszen nem ismerem őket.

Aztán jött egy olyan levél, akinek tényleg a partnerei vagyunk. Az érkezés is furcsa volt, éjjel 11 óra, vajon mi történhetett, a tárgyban "ajánlattételi megkeresés volt", és akkor megláttam a levelet, és nagyon, de nagyon felbosszantott.

Megírtam a választ, és elküldtem. Olyan mérges voltam, hogy elküldtem egy barátomnak, aki ízekre szedi a világ fonákságát okulásunkra, amolyan vérprofi módon, "Vérnyúlként". Íme a levél véresre szedve:  http://www.vernyulmarketing.hu/2011/08/09/az-adatbazis-karbantartasa-vajh-marketing/

Mi ebből a tanulság? Számomra egyértelmű az üzenet, el vele!

Valójában ezért háborodtam fel, mert mi ennek a cégnek a partnerei vagyunk – még.  Hát ennyire rosszul megy ennek a cégnek, hogy megelégszenek egy ilyen szedett-vedett módszerrel?! Ezzel felénk nem túl jó üzenetet kommunikálnak az már egyszer biztos!

Szegény értékesítőt nem lehet hibáztatni, hiszen Ő azokkal a minimális eszköz és információ mennyiséggel és módszertani tudással próbál megélhetést biztosítani magának, amit kapott a kitűzött feladat végrehajtása érdekében. Azonban az értékesítők ilyen fokú ellátása, mind szakmai anyaggal, oktatással, stb. megint csak azt mutatja, hogy akármilyen nagy a cég, az értékesítést olcsón próbálja megoldani. Nem tartja sokra az értékesítést, amitől az új bevételeit reméli megkapni! Már egy gyermek is megtanulja, hogy a próba-szerencse tanulás csak a megismerés kezdetében jó, hiszen sok bajjal jár. Érdemesebb az eszünket használni, ha már megadatott a gondolkodás képessége!

Igen keserű és napi tapasztalat a számomra, hogy cégek minőségi szolgáltatásuk értékesítéséhez nem biztosítanak minőségi értékesítési rendszert. (Bár itt kérdés, hogy ki állítja, hogy minőségi az a szolgáltatás!) Általában számtalan okból kifolyólag, de legtöbbször a pénz hiánya van megnevezve, ha erre bárki is rákérdezne. Mintha, a pénz mindent megoldana önmagában! Valójában ezért veszik fel jutalékban az üzletkötőt - és csodás neveket találnak ki, hogy vonzóvá tegyék, és önmagától motiválódjon szegény meggyötört munkavállaló -, hogy ne legyen  megbízóé a kockázat. Semmilyen, se erkölcsi se anyagi, és így felelősséget sem kell vállalni! Az értékesítő majd megoldja, hát azért értékesítő! Nem, ha igazi értékesítő, akkor nem teszi ezt!

Ezek a munkavállalók olyan emberek, akik ki tudja miért kerülnek üzletkötői státuszba. A legnyomósabb érv a munkavállaló megélhetési kényszere, és mivel az álláshirdetések nagyésze értékesítői, üzletkötői, területi képviselői munkáról szól, más munka híján előbb-utóbb egyet kipróbál. Ez még érthető eddig. De nem érthető a munkát adó megbízó, munkaadó hozzáállása, hogy visszaél ezzel a helyzettel. Kihasználja az olcsó munkaerőt, és nem zavarja ha úgy jár el, hogy ilyen leveleket küldözget majd az üzletkötője, mert csak azt látja nem kerül pénzbe, ami meg lesz eredmény, akkor az haszon lesz legalább! Nem tudom, hogy bátor-e vagy buta-e a cégvezető, aki képes ilyen "felkészítéssel" cégének nevét adni ilyen "noname" email küldéshez. Mire számít egy cégvezető egy ilyen tákolmány elküldése után? Ugye az érthető, hogy nem lehet magyarázat, hogy az üzletkötő dolga! Lehet, hogy az Ő dolga, de nem az Ő felelőssége, hogy mit fog tenni, hanem az őt alkalmazó munkáltatójáé, amely eggyé válik a cégének hírével! Vagy lehet, hogy előfordul, hogy semmiről sem tud a cégvezető? Lehet, de a felelősség minden esetben az övé, hiszen azért Ő a cégvezető. Lehet folytatni a sort a „lehet” szavakkal, de a végén nem kerülhető meg a vezetői felelősség kérdése, és ez biztos!

Nem győzzük elmondani, hogy aki az ügyféllel találkozik először, az lesz a CÉG az ügyfél számára. Hogyan gondolhatja valaki, hogy komolyan vehető egy ilyen megkeresés után az email egyetlen mondata is? Hogyan lehet innentől minőségről beszélni, ha ennyi a legjobb tudása az értékesítőnek, és ezzel elégedett a CÉG?

Ha annyira kevés a pénze egy cégnek, akkor hogyan pazarolhatja olyan módszerre, amellyel módszeresen elveszti a meglévő ügyfeleit, ha ilyen e-maillel megsérti, és meg sem szerzi leendő partnereit, mert hiteltelensége önmagában elriaszt. Hogyan nem fél a bumeráng effektustól a cégvezető, hogy saját rossz hírnevét, saját maga finanszírozza és a végén ő jár vele rosszul?

Mikor lesz értéke az emberi tudásnak, az emberi munkaerőforrásnak, szakértelemnek? Mikor törődünk végre ügyfeleinkkel, hogy minőségi kiszolgálással nálunk maradjanak, és  elégedettségük okán, ők maguk hozzák új ügyfeleinket, és erre a feladatra képezzük munkatársainkat?  

Nem tudom, de hiszem, hogy ez így nem folytatódhat, mert ez csak rablás, hitelrontás, rombolás, senkinek sem jó. Tudható, hogyha mindig csak kiveszünk, akkor minden kiürül egyszer. Itt már mi nagyon a láda alján kaparászunk, holott az értékes kincs egy karnyújtásnyira van! Csak nem azon kellene mesterkedni, hogy szebben hízelegjünk a rókánál, hogy a sajt a mi ölünkbe pottyanjon, hanem azon kellene dolgozni, hogy a sajt elérhető legyen tisztességes úton! Mint tudjuk, a varjak nem sajtot esznek, a rókák sem esznek sajtot, és jellemzően nem hízelegnek. Együttműködni az állatok is tudnak, jó lenne, ha az emberek is megpróbálnák egymással üzleti életben és itthon is.

"Nehéz magunknak megtartani, azt, ami nem saját személyiségünk fejlődése által került birtokunkba."

Jim Rohn

Tíz év alatt a duplájára emelkedett a védelembe vett gyerekek száma, 2010-ben 24.000 gyermek volt. A KSH adatok alapján a védelembe vétel okaként másfélszer annyi a szülőknek felróható ok a tíz évvel ezelőtti adatokhoz képest. A környezeti tényezők és a gyerek viselkedése miatti védelembe vétel pedig két és félszeresére növekedett.

A szombati Népszabadságban olvastam Matalin Dóra cikkét „Minden tizedik gyermek veszélyeztetett” címmel: http://nol.hu/belfold/20110702-minden_tizedik_gyermek_veszelyeztetett

11 évvel ezelőtt a XVIII. kerületi gyógypedagógiai iskolába érkezett az értelmileg akadályozott (középsúlyos értelmi fogyatékos) csoportomba egy kisfiú, Dani. 9 éves volt és még sosem járt semmilyen gyermekekkel foglalkozó intézménybe addig. Hozzánk is azért került, mert akkoriban vették állami gondozásba 2 nagyobb testvérét, és ő maradt otthon az anyukával, és így fény derült az iskolázatlanságára. Dani mivel még sosem járt semmilyen oktatási intézménybe, nem igazán értette, mit is kell itt majd csinálnia. Dani valóban értelmi fogyatékos volt, csak súlyosbította a helyzetet, hogy nem járt olyan intézménybe, ahol a fejlesztésével kompenzálhatták volna valamilyen szinten a hátrányos családi körülményeket.

Eleinte mi sem igazán értettük mit mond Dani, mert csak 2-3 szót tudott mondani erősen selypítve, és volt benne halandzsa is bőven, hiszen nem tudott fogalmakat, kifejezéseket adott tárgyakra, szituációkra. Egyszavas mondatokban beszélt, mint egy kicsi 1,5-2 éves gyermek. Evőeszközt sosem használt, komoly feladat volt megtanítani a kanál használatára, és persze csakis utána jöhetett a villa és a kés. No és arra is meg kellett tanítani, hogy ne egyen olyan mohón, hogy senki sem fogja elvenni előle az ételt. A rágást is meg kellett tanítani, mert szinte egészben lenyelt mindent, az volt a biztos, ami a hasában landolt és ugye minél előbb, annál biztosabb lehetett benne, hogy az az ővé lesz csakis!

Dani kedves, csendes, mosolygós fiú volt, azonban egy héten összesen 1- vagy 2 napot láttuk csak, így aztán amikor megjelent, mindazt az önkiszolgálási szintet, amit elértünk egyszer az előző héten, újra elölről kezdtük el tanítani, hiszen nem volt folytatása. Oktatása, képzése, fejlesztése pedig csak ezután következhetett volna.

Elmentem családlátogatásra, amit először bejelentettem, így természetes, hogy nem tudtam benni a lakásban, így máskor már nem szóltam előre. Otthon is voltak, csak én nem tudtam, hogy lakásba érkezem. A családlátogatási naplóm bejegyzése alapján ez 1996. február 20-án történt.

Az Apa szülei lakásában éltek, állítólag alakalmi munkás volt, ezért nem volt otthon. Az Anya is szokott takarítani ezt mondta nekünk, ez volt a keresetük. Az épület romos volt, a bejárati ajtón, az ablak helyett papír volt ragasztva. A villany ki volt kapcsolva, az óra le volt szerelve, a padlózat hol föld volt, hol némi tégla, hol némi kő. Az ajtók helyett a „szobák” között plédek voltak kifeszítve, vakolatlan belső falak, egyetlen szoba volt, ahol 4 ágy volt a szoba közepén, és azt az egy szobát fűtötték egyetlen vaskályhával. Ez volt egyben a „konyha” is, és a „fürdőszoba” is. WC az udvarban volt.

Dani egy atlétában feküdt a mocskos ágyon, és egy kis autót tologatott, az volt az összes játéka. Otthon volt a testvére, aki „látogatóba jött” az állami gondozásból, szintén atlétában, volt. Egyetlen ruhájukat levették, hogy majd holnap legyen mibe az iskolába menni. Ennivaló nem volt otthon, majd „holnap esznek reggelit az iskolában”, mondta az Anya.

Nos, ezek után a gyermeket felvettem a veszélyeztetett gyermekek nyilvántartási lapjára, és megkerestem az iskola gyermekvédelmi felelősét. Jelentettük a kerületi Családsegítőnek, és ők jelentették a gyámügyi osztálynak. Nem igazán volt változás, gyakorlatilag Dani nem járt egy tanévben 20-30 óránál többet. Néha elérte az osztályozhatóságot is, így 13 évesen 3. csoportos volt. Mikor is meglátták az Anyát koldulni Danival a városban a hivatal dolgozói. Aztán volt lopás is, ahol az Anya Danival volt. Egyéb problémák is voltak, pl. megszöktették a gyerekeket az állami gondozásból is, így tehát sürgetővé vált a gyermekkel való foglalkozás hatósági szinten. Meghívtak egy megbeszélésre, ahol 13 szakember volt jelen a Gyermekvédelmi Intézettől kezdve a gyámügyig sok-sok szakember, és mind azon tanakodott, hogy Danit hogyan lehetne megtalálni, és kimenteni a családból és lehelyezni egy átmeneti otthonba, míg tisztázódnak a szülők dolgai.

Abban maradtunk, hogy amint Dani megjelenik az iskolába, szólunk a hivatalnak, és akkor kijönnek az iskolába, megvárják az Anyát és beszélnek vele. Sajnos a gyerek eltörte a vállát, így kórházba került. Azonban ez mégis jó alkalom volt a gyámügynek, és a kórházból átvitték a GYIVI-be (Gyermekvédelmi Intézet). De mivel olyan kedves volt az Anya, hát megengedték, hogy kontrollja visszavigye fiát, és onnantól többé megint csak nem látta senki Danit. Már régen nem laktak ott, abban a romos lakásban, és a rendőrség sem találta meg.

Időközben Dani betöltötte a 18. életévét, 3. csoportos bizonyítvánnyal tankötelezettsége megszűnt, és senki sem tudta, hol van, mi történt vele, a bizonyítványa az iskola páncélszekrényében van.

Őt nem érte erőszak a családban, csak éppen nem tudott fejlődni, mert nem kapta meg a lehetőséget. Emberi életre alkalmatlan lakásban lakott, és szerette az Anyukáját. Az Anyuka nem volt alkalmas a gyermeknevelésre, érthetetlen miért maradt nála a harmadik gyermeke, aki ráadásul értelmi fogyatékos is volt.

Mit tehet egy iskola és ennyi intézmény együtt, hogy Dani és társai valóban bekerüljenek az intézményi oktatásba?

A cél az lenne, hogy emberi életre, alapvető önellátásra alkalmassá váljon, és felügyelet mellett akár alapvető munkavégzést is el tudjon végezni egy óvó-védő munkahelyen 18 éves korára a fogyatékos fiatal is!

 De ehhez valami más kellene, nem hivatali szemlélet, hanem emberi. Összefogás és valódi integráció, ami az iskola falain túlnyúlik és valóban lényeges lesz egyetlen gyerek sorsa is. A kiküldött tértivevényes hivatali beidéző lapok iktatása helyett, valóban keresték volna meg a gyereket, illetve soha se engednék meg egyetlen gyereknek se, hogy olyan körülmények között éljen, ami emberei életre alkalmatlan.

A család nem igazán tud egyedül megbirkózni olyan helyzetekkel, amelyeket maga teremtett, azért mert nincs tudása. Hogyan várjuk, el ugyanettől a családtól, hogy alkalmas legyen arra, hogy meg is oldja?!

Nehéz mindennap úgy dolgozni menni, hogy nem tudom milyen eredménye lesz a munkámnak, ha segítek abból mennyi az, amiből a gyerek előrébb jut, és mi az amivel minden nap küzdenem kell a család, a környezet intoleranciája miatt.

Nem egyszer a BKV buszokon utaztunk a gyerekkel, és bizony senki sem érezte úgy, hogy át kellene adnia a gyereknek a helyét. Nálunk még mindig dívik, hogy a gyerek álljon, és a felnőtt üljön. (Nem az a felnőtt, aki elmúlt 62 éves!) Pedig egy gyereknek sokkal nehezebb kapaszkodnia a nem az ő méretéhez készült kapaszkodóban, a szűk helyen állni, ahol ide-oda nyomkodják, és még a busz is nagyokat rázkódik az úttalan utakon. Ráadásul, ha az a gyerek fogyatékos – netán látható, vagy hallható -, akkor bizony mindenki ablakon néz ki, újságot olvas, de legalábbis alszik, csak nehogy látnia kelljen azt a „valakit”. Volt olyan, hogy rám szólt egy utas, „Ezekkel miért nem utaznak külön busszal?!”. Valójában természetes struccpolitika, ha „nem látom, nem létezik”.  

Egy toleráns, befogadó országban élve lehet a fogyatékosoknak egyetemre járni vakon, süketen mozgássérülten is. Az értelmi fogyatékos is élhet saját lakásban, ha eléggé önálló, megbízható, és ehhez segítséget is adnak. Mert értéknek tekintik az emberi életet, nem szelektálnak, hanem segítenek. Minden ember valamilyen értékkel rendelkezik, és valamilyen hasznos munkát képes elvégezni. Ha csak a szalvétahajtogatásra alkalmas, akkor azt csinálhassa, de, ha az önjáró holdjáró megalkotására vállalkozik, tehesse meg azt is. Ehhez azonban tolerancia, elfogadás, megértés szükséges minden oldalról.

2009-ben meghirdettük pedagógusoknak az együttműködő kommunikációról egy országos konferenciát. Ennek folytatásaképpen alkottuk meg a programunkat a „Párbeszéd szívtől szívig” – az együttműködő kommunikáció önismereti tréninget, amely 30 órás akkreditált továbbképzés. (http://oriasveszely.blogspot.com)

15 kolléga kapott tanúsítványt, és a képzés végén arról írtak, mi volt számukra a legfontosabb, amelyet „ajándékba” elvisznek magukkal a hétköznapok forgatagába:

• „A jó közösség összetartó, megtartó és inspiráló ereje. Merjek más lenni és a saját utamat járni. Megerősítés az eddigi életvitelemmel, munkamódszereimmel kapcsolatban” (Szabóné Vinczler Tímea)
• „A kommunikációm során jobban tudok figyelni partnerem szükségleteimet érzéseire. Saját érzéseimet könnyebben, finomabban tudom kifejezni.” (Simon Judit)
• „Gyakorlati tapasztalatokat szereztem a mindennapi konfliktusok kezeléséhez. Segítséget adott az önismeretem fejlesztéséhez. Ötleteket adott az osztályfőnöki munkámhoz. Oldani próbálta szorongásomat a szituációs játékokban.” (Arany Ildikó)

Szeretnénk még több helyre elvinni a programot, de nem csak ezt a programot, hanem az együttműködő kommunikációt szolgáló sokféle eszköz rendszert, melynek közös alapja a másik ember megértése, az empátia. Ezért azt tervezzük Börönte Márta barátnőmmel, tréner társammal együtt, hogy októberben megszervezzük a II. Országos Együttműködő Kommunikáció Szakmai Konferenciát.

"Ha elölről kezdeném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet,
példálózás helyett példát mutatnék,
nem siettetném a gyermeket, hanem hozzá sietnék,
nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék,
komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot,
kirándulnék, sárkányt eregetnék, réten kószálnék, bámulnám a csillagokat,
a civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék,
nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném,
előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat,
kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről,
és többet a szeretet hatalmáról." 

                                                           Diane Loosmanns

Az ügyfélkapcsolatok terén a haladás példaértékű bizonyítékát szolgáltatta számomra egy erdélyi hír, melyet a http://erdely.ma/ portálon általa most felfedezett, de valójában 2011. január 13-i hír, arról, hogy „Beindult a Call Med telefonos ügyfélszolgálat”! A cél az volt, hogy a lakosság éjjel-nappal hozzájuthasson az orvosok szakszerű tanácsaihoz!

 Idézet a híranyagból:

„Azok a betegek, akik nem igényelnek hagyományos orvosi konzultációt, és csak kisebb egészségügyi problémákra szeretnének megoldást, akkor éjjel-nappal, bármilyen hálózatról tárcsázhatják az 1363-os számot. Ezt követően a hangposta bejelenti, hogy a hívás percenként 0,95 centbe kerül, azaz 5 perc beszélgetés több mint 20 lej. Tárcsázás előtt a betegnek tudnia kell háziorvosa egyéni, hat számjegyből álló hívószámát (kódját), ugyanis ezen keresztül kerül közvetlen kapcsolatba.

Ez a szolgáltatás természetesen nem helyettesíti a hagyományos orvosi konzultációkat, ezért a betegnek nem szabad majd teljesen erre hagyatkoznia, mert egy telefonos beszélgetés alapján az orvos nem tudja megállapítani a teljes kórképet.

 A Call Med telefonos ügyfélszolgálat főként tanácsadásra, egészségnevelésre lesz alkalmas. A szolgáltatásnak minden bizonnyal lesznek pozitívumai, ugyanis kényelmes megoldás lesz, és egyszerű problémák esetén nem kell bejelentkezni a családorvosi rendelőbe.”

Eszembe jutott nálunk mi történt, amikor a gyógyszerek szabadabb vásárlásáról szólt a vita itthon. Nem tekintették a magyar lakosságot elég felnőttnek, hogy egy fejfájás csillapítót megvehessen a benzinkúton. Nyílván nem ez volt a valódi ok, de minden kommunikáció arra lett építve, hogy a lakosságot meg kell védeni saját magától.

Úgy tűnik Romániában nem féltik az embereket attól, hogy felelőtlenek lesznek, és csak telefonálgatnak majd, és közben betegebbek lesznek, mint előtte voltak. Nem gondolják ezt, hanem pont azt gondolják, hogy, az apróbb betegségekkel is orvoshoz fognak fordulni, mert nem kell sorban állni, bejelentkezni, hanem telefonon meg lehet beszélni.

Továbbá mindezek ellenére mégis hamarébb eljutnak majd az orvoshoz, mert a legkisebb tünetre már meggyőzheti az orvos, hogy milyen probléma lehet belőle, ha nem kezelik időben. Mivel ezért nem kell kimozdulni otthonról, így hamarébb ráveszi magát a még nem súlyos beteg, hogy foglalkozzon magával, gyógyítassa meg magát ideje korán.

Mindezt egy kiváló piaci elgondolás tette lehetővé, és elérhetővé a lakosság számára. Erdélyben felnőttekként kezelik az embereket, akik képesek saját magukról gondoskodni, nem félnek számukra új szolgáltatásokat bevezetni! Üzlet és egyben lakosságot szolgáló, társadalmilag is hasznos, költségvetést kímélő szolgáltatást nyújtanak mindenki számára!

Nyugaton az egészségügyi telefonos ügyfélszolgálatot már régóta használják, gyógyszert is vehetnek szabadabban, és a statisztika nem azt mutatja, hogy az ő egészségükkel baj lenne, vagy sokkal nagyobb baj, mint a miénkkel, amelyet ilyen nagyon megóvtak a számunkra. És most nem is akarok többet az egészségügyről beszélni, mert ebben a hírben nem az a lényeg a számomra. Az az üzenet, hogy Romániához képest, de a régióban összességében az ügyfélkapcsolati megoldások terén is alul maradtunk.

Egy magyar gyümölcsitalt készítő és forgalmazó cég honlapján találtam az alábbi sajátos „ügyfélkapcsolati használati utasítást” (csak azokat a részeket töröltem ki, amelyekkel a beazonosítható lenne a cég):  

 „Vevőszolgálat
Ha problémája, kifogása, kérdése van termékeinkkel kapcsolatban, itt kereshet minket: vevoszolgalat@....

Amennyiben csere miatt keres bennünket, kérjük írja meg levelében pontos címét, telefonszámát, a termék gyártási dátumát és azt is, pontosan milyen tételt vásárolt, amivel kifogása van. Minden esetet megvizsgálunk, a jogos igényeket természetesen kárpótoljuk. Cím, telefonszám…

Email politikánk
Kérjük, tartsák tiszteletben az email címeinket. Megkérdezésünk nélkül ne tegyék fel email címeinket semmilyen hírlevélre, vagy bármilyen más marketing típusú üzenetre.

Hideg-hívás (cold calls) politikánk
Kérjük mielőtt telefonálnának, olvassák el a következőket: Cégünk elsődleges kommunikációs csatornája az email. Kérjük, hogy fax helyett inkább küldjenek emailt, vagy PDF-et!

Terméktámogatás, szponzorációs megkeresés esetén írjanak e-mailt. Megkeresésüket szívesen vesszük, de sajnos nem áll módunkban minden megkeresést, szponzorációt támogatni. Telefonos hívást nem áll módunkban elbírálni, csak ha tartozik hozzá írásos anyag is. Igyekszünk minden kérésre válaszolni.

Amennyiben terméket, szolgáltatást, vagy bármilyen médiát kívánnak nekünk értékesíteni, küldjék el annak leírását e-mailben. Amennyiben érdekes lehet számunkra, keresni fogjuk. Ha nem válaszolnánk, úgy valami miatt nem találtuk megfelelőnek a terméküket, kérjük, hogy ne keressenek telefonon ezért minket külön.

Megkérdezésünk nélkül a honlapunkon található email címek bármelyikét ne tegyék fel hírlevelükre.”

Nos, nem tudom kiben, milyen érzések kavarognak ezek után, de én a magam részéről biztos vagyok benne, hogy semmit se akarnék ettől a cégtől. Semmilyen kapcsolatba nem szeretnék kerülni vele, és ilyen vevőszolgálati háttérrel a terméke sem vonzó, végül is annyi gyümölcsital közül választhatok!

De további kérdéseim azért még vannak: Megéri ennek a cégnek, hogy így bánjon az ügyfeleivel? És meddig?

Miért gondolunk az ügyfélszolgálat kapcsán kizárólag csak a nagy állami cégekre, vagy az óriásvállalatokra, bankokra?

És miért lehet egyetlen mobil telefont állandóan magánál tartó szervizest ügyfélszolgálatnak titulálni?

Az ügyfélszolgálati munka legnagyobb részét az információnyújtás, tájékoztatás teszi ki!

Milyen tájékoztatást tud adni az a nyomdai dolgozó, aki egyszerre végzi a grafikai munkát, festéket rendel, az e-mailekre válaszol, ajánlatot készít, kávét főz, és kiszolgálja az ügyfeleket, kiadja a kész terméket, és mindeközben telefonon tájékoztatást ad arról, hogy hány grammos papírból lehet szép prospektust készíteni.   

A vállalatok – mérettől függetlenül - azért hoznak létre ügyfélszolgálatokat, hogy ügyfeleiknek megfelelő információkat nyújtsanak. A jó ügyfélszolgálat „személyes” tanácsadással, konzultációval áll az ügyfelek rendelkezésére, kérdésekkel és praktikus ötletekkel irányítják a figyelmet a termék és/vagy a szolgáltatás jellemzőire, előnyeire. Az ügyfélszolgálat például az első lépés lehet az értékesítés felé, hogy az érdeklődő ügyfélből minél hamarébb vásároló, pénzt hozó. profitot termelő ügyfél legyen!

És, hogy mi ebben a jó az ügyfélnek? Hát nagyon egyszerű! Érte folyik a verseny, így a legjobb árat kaphatja meg, a legjobb kiszolgálást, válogathat az ajánlatok, akciók között, megtakaríthat, megkaphatja azt, amire szüksége van, biztos lehet benne, hogy elnézést kérnek, ha hibáznak, emberi módon rendezik a problémákat, kedvesek, és figyelmesek vele szemben.

Itthon is az éles piaci helyzetben megmaradni és fejlődni akaró cégeknek - akinek legalább 1 hasonló terméket, szolgáltatást kínáló konkurense van -, el kellene fogadnia mára azt a tényt, hogy ha nem akarnak lemaradni, akkor valami vonzót, valami különlegeset kell adniuk a termékeik mellé.

Pl. mi különbség van hűtőgép és hűtőgép között? Mérete, színe, fogyasztása, belső tér kialakítása, az ára? Végül melyiket vesszük meg, azzal együtt, hogy több órát rászánunk az interneten a kutatásra, ár összehasonlításra, vélemények olvasgatására? Azt, amelyiken 2 év a garancia, vagy egy boltban az akciós áru készüléket ingyen kiviszik, és a régit is elhozzák ingyen.  Azaz, ahol valamiféle pluszszolgáltatást kapunk, az amúgy szinte teljesen egyforma tudású, kinézetű kiváló hűtőgép mellé.

Ha megbecsülnek minket, ügyfeleket, mi is viszonozzuk ezt a cégek felé, azzal, hogy maradunk, hűségünkkel állandóságot, biztos megélhetést adunk.

Ez egy kölcsönös viszony, mindenkinek jó, előnyös, hasznos, azaz mindenkinek megéri, ha jól működnek az ügyfélkapcsolatok! Erdélyben már tudják, hogy megéri az ügyfelekkel foglalkozni!

 „Ahhoz, hogy elindulhass a gazdagság felé vezető úton, elég, ha a termékeid és a szolgáltatásaid csak 10%-al jobbak, mint a versenytársaidé.”

 Brian Tracy

„Ne tankolj! Most mi itt Betartunk?!”
(http://ugyfelkapcsolat.nolblog.hu/archives/2011/03/06/Ne_tankolj_Most_mi_itt_betartunk/) írásomban volt egy videó link, amely az Értéktér infovideója volt, és a Tárki 2009-es gazdasági-kultúrális-társadalmi felmérésének igen szemléletes és nagyon tanulságos feldolgozása.

Számomra rendkívül fontos ez a tábla, amely azt a bizonytalanságot, önbecsülési, önbizalmi szintet mutatja meg, amelynek naponta sok-sok bizonyítékával találkozom a tréningjeinken.

A másik általam kiragadott ábra pedig arról szól, amivel, mint üzletember találkozom nap, mint nap a tárgyalásaink és üzleti találkozásaink alkalmával. Sokszor felmerült bennem, hogy ez nem bizalomhiány, hanem sima önzés, ez egyszerűbb, mint önismeretet tanulni. Sokan önvédelemnek is hívják, mondván, hogy, ha magam nem védem meg a saját érdekeimet, akkor ki fogja megtenni?! Szerintem ezért lényeges a két ábra együttes értelmezése, mert, aki nem hisz önmagában, az vajon, hogyan hisz, bízik meg másokban, hogyan fog üzleti kapcsolatokat építeni, ha már vállalkozásra cserélte alkalmazotti státuszát? Ha „sehogy”, vagy „nem nagyon” a válasz, akkor hogyan lehet üzletet építeni?

Nem minden volt osztálytárs, rokon, barát alkalmas az üzleti kapcsolatra, egyrészt mert nem olyan munkát végez, másrészt pont azért, mert ismerjük, harmadrészt meg nem akarjuk összekeverni az üzletet a barátsággal, és még biztos van egy pár dolog, amiért nem ez a jó megoldás saját magunknak az üzleti kapcsolat építésére.

De akkor, hogyan lehet üzleti kapcsolatot építeni például olyan embereknek, akik alkalmazottak voltak más-más szektorban 20 éven át, tanárként, gyógypedagógusként, ügyfélszolgálati, call center vezetőként?

Most nem az a kérdés, hogy jól tette-e, hogy a vállalkozást választotta közel 6 éve az alkalmazotti lét helyett. Az a kérdés, hogy hogyan építsen üzleti kapcsolatokat, ha már magyarnak születve itt él, és a több mint 20 éves szakmai tudásával az itt élő cégvezetők számára nyújtani akar célzott támogatást a korszerű ügyfélkapcsolati támogatással a kiválasztástól az ügyfélszolgálat kialakításán át a telefonos piackutatással bezárólag akár. Amint ezt a „hol találjak üzleti kapcsolatot” kérdést boncolgattuk 2009 tavaszán meghívtak egy üzleti reggelire a Hotel Hiltonba. Hát már maga az invitálás sem hangzott rosszul! Azt mondták, hogy 2500 FT-ot kell fizetnünk a reggelire és a terembérletre, azt kérték, hogy legyen nálunk 30 névjegy, és szánjunk rá 2 órát reggel, a 8-tól 10-ig egy szerda reggel.

Megérkeztünk a reggelire és tényleg vagy 30 ember mosolygott, köszöntött, mint, ha mindenki ismert volna bennünket. Semmi nyoma nem volt a bizalmatlanságnak, a méricskélésnek, hogy kik ezek, mit akarnak, van-e pénzük, vagy ők is egy hálózatot építő, nyomulós, lehúzós emberek stb., ahogyan azt néha megtapasztaltuk ott, ahol eddig megmondtuk, hogy vállalkozók vagyunk.

Aztán elkezdődött a találkozó, és körbe kellett adni a névjegyünket, és közben érkeztek a többieké, és pillanatok alatt befedte a kis asztallapot a 30 különféle cégé, akiknek az ügyvezetőjük, tulajdonosuk ott ült velünk egy teremben. Felálltak és elmondták kik ők, mivel foglalkoznak, volt, aki humorosan beszélt, volt aki, hivatalosan, de mindenki feszülten figyelt a másikra, jegyzetelt és felkapta a fejét, amikor valaki kapcsolatot kért konkrét céghez, vezetőhöz. Mi is bemutatkoztunk sebtében, büszkék voltunk magunkra, hogy sikerült, de úgy tettünk, mintha ez menne nekünk, vérprofiként. Szerencsére senki nem ábrándított ki minket, és nem mosolyogta meg próbálkozásunkat, hogy mi csak vendégek vagyunk.

Mindenki kedvesen fogadta a vendégek megnyilvánulását, csak, aki kicsit bemelegedett és máris el akarta adni a termékét „lecsengették”, hogy ezt mondja el majd a reggelinél, annak, akinek majd fontos lehet, válassza ki a névjegyek közül. Mondtunk pozitív gondolatokat, és valami papírokon írtak egymásnak ajánlásokat ott a tagok, meg adtak köszönő kártyákat milliós tételekről. „Ez meg mi lehet,” kérdezgettük a férjemmel, ketten vezetjük a céget, és így ketten mentünk el a BNI találkozóra.

Aztán megtudtuk a vendégtájékoztatóban, hogy a BNI Magyarországon, Budapesten lévő 2. megalakult csoportjában vagyunk vendégek. No és megtudtuk azt is, hogy valójában tagok vannak itt, üzletemberek, cégvezetők, tulajdonosok, vállalkozók, akik minden héten reggel találkoznak, és üzleti partnereiket, cégvezető ismerőseiket hívják meg vendégként, hogy fellendítsék egymás üzleti életét, új lehetőségekkel, kapcsolatokkal. Együtt vannak minden héten egy reggel azért, hogy üzleti ajánlásokat adjanak egymásnak, és mindezt jutalékok nélkül. Számunkra nagyon szimpatikus volt, hogy egymásnak segítenek ajánlásokkal, akinek van egy kapcsolata egy cégnél, ahhoz beajánlja ezt az ismerőst és fordítva. Számomra az volt a legnagyobb érték, hogy mindez szervezetten történik, nem bízzák a véletlenre, hanem biztosítják a tagsággal a megfelelő szabályozottságot, keretet. Számomra nagyon megnyugtató volt, hogy a magyar, szabályokat nem tisztelő mentalitás itt végre valódi hátrányként jelentkezik.

A találkozót követő néhány órában kaptunk egy pár telefonhívást, azzal, hogy találkoztunk reggel a BNI-ban, és beszéljünk meg időpontot, mert érdekesnek találtak minket, a cégünket. Ilyen velünk sosem fordult elő, így nagyon izgatottak lettünk! Tényleg nem akarnak nekünk eladni semmit, tényleg akarnak velünk találkozni? Igen furcsa volt, sosem találkoztunk ilyen mentalitással az üzleti világban az elmúlt 4 évben. Elmentünk és tényleg velünk akartak találkozni, és azóta is üzleti kapcsolatban állunk velük, mi vesszük időnként igénybe a szolgáltatásukat, és ajánljuk őket adott körben.

Felhívott még Avidor András is, aki a BNI Magyarországi franchise tulajdonosa, és megkérdezte, hogy tetszett ez a találkozó. Nagyon! Ezt is elmondtuk, de azt is, hogy inkább segítünk neki újságíró kapcsolatainkkal a hiteles információ szélesebb nyilvánosságra juttatásával, de mi a magunk részéről, nem tudjuk vállalni a heti rendszeres találkozót, mert Győrben van a Call Centerünk, ahová nekünk sokat kell utaznunk.

Aztán elteltek a hónapok, mígnem kaptam egy meghívást 2009 őszén a BNI év végi nagy rendezvényére. András mondta, hogy feltétlenül jöjjek el, mert indul a győri csoport is, és számítanának rám. Gondoltam, hogy elmegyek, hiszen kíváncsi voltam, hogy alakultak azok a csoportok, ahol mi jártunk vendégként. Igen meglepődtem, hogy mennyire sokan voltunk, 500-an, és fantasztikus volt a szervezés, mert 3-szor mutatkozhattam be, és most is 30 névjegyet gyűjtöttem be, a hozzátartozó személyekkel való kapcsolattal együtt.

Aztán bemutatták Solymosi Esztert, aki a győri régió BNI igazgatója, és én nagyon izgatott lettem. Egy nagyon csinos, kedves, intelligens fiatal nő, aki mégis határozott, célokkal, tervekkel állt előttünk. Nagyon szimpatikus volt, és miután beszélgettünk vele úgy döntöttünk belevágunk. Azt mondtuk, nincs több kifogás, kapcsolatokra szükség van, és vonzó volt a különleges kihívás, hogy a BNI először Győrben fogja megalakítani Budapesten kívüli első csoportját, és mi a kettős életünkkel pestiként Győrben sokat tudunk segíteni.

Eszter szervezett egy találkozott egy számunkra nem igazán ismert győri étteremben, a Komédiás étteremben 3 másik BNI tagtárssal, akikkel együtt alapító tagok lettünk. Nagyon szimpatikus volt Nárcisz az étterem tulajdonosa, kedves és figyelmes. Robi, a fiatal biztosítási alkusz, és Tamás egy innovációkkal foglalkozó nonprofit cég képviselője, és mi az ügyfélkapcsolatokkal, direkt marketinggel foglalkozó cégünkkel voltunk 4-en az alapítók. Eszter nagyon tudatosan segített bennünket tervekkel, célokkal, módszereiben nagyon jól kidolgozva, kiket hívjunk, milyen lépéseket tegyünk, és mikorra kell vendégeket hívni, hogyan lesznek az információs találkozók, esti vacsorák, stb.

Mindenki elkezdett a másikkal megismerkedni, felkerestük egymást, igen gyorsan kapcsolódtak a többi tagtársak. Volt, akivel egy emeleten vagyunk az irodaházban és a BNI-ban találkoztam Gáborral, aki rendezvényszervező. Tettük a dolgunkat, kapcsolatot építettünk, vendégeket hívtunk és ajánlásokat adtunk és kaptunk. Úgy intéztük, hogy minden szerdán ott tudjunk lenni a reggelinél, hogy minden alkalommal valóban egymást tudjuk segíteni.

Elérkezett a nyitó nap 2010. április végén, 3 hónapi építkezés után a 18 tag szervezett egy 100 fős rendezvényt! Szuper volt, a helyi regionális TV, a Revita TV is a tagjaink sorába lépett így tudósított is a rendezvényünkről.

Igen büszkék voltunk magunkra, hogy első nem budapesti csoportként Győrben van a mi BNI csoportunk, és pont olyan professzionálisan működünk, mint az világ 45 országában a több mint 5000 csoport. Amerikából is eljött a Kelet-Európai Régió tulajdonosa, és nagyon örült, annak, hogy Győrben ilyen remek csapat állt össze.

Robi lett az elnök, Nárcisz a titkár, és Rita az alelnök, akik önkéntes alapon, saját munkájukon felül tevékenykedtek a csoportért egy éven át.

Van egy szuper ebben a BNI-ban, hogy elvégzi azt, amit nem kaptunk meg az iskolában. Tanít üzletemberként sokkal jobban beszélni magunkról, munkánkról, és ezáltal segítséget ad a napi üzleti kommunikációhoz az „önmarketinghez”. Én lettem az oktatási koordinátor, és az volt a feladatom, hogy minden alkalommal 2 percben „tanításokat” adjak arról, hogy hogyan tudja egy üzletember még jobban azt tenni, amit eddig tett. Pl. 1 percben, hogyan tud jól, hatásosan bemutatkozni. Aztán, hogy 10 percben hogyan mutassa be a cégét. Hihetetlen, de volt, aki életében először tartott így előadást jó pár éves vállalkozó múltja ellenére.

És megérte? Igen, mert hihetetlenül sokat kaptam. Találkoztam olyan üzletemberekkel, akik nem lehúzósak, nem nyomulósak, korrektek és nyugodt szívvel ajánlhattam őket ismerőseimnek. Eszter hihetetlen lelkesedéssel végezte a csoport építését, önálló életre keltését!

Mi lett az eredménye? Sok milliós forgalom, melyet egymásnak, üzletfeleinknek generáltunk. Közel 600 vendég egy év alatt nem rossz kapcsolatépítés, ezt be kell, hogy lássuk. Nagyon jó volt 2010 decemberében az éves rendezvényen felállni 22 tagtársammal, mint az egyetlen nem budapesti, működő csoport tagja!

Immár 26 tagtársunk van, és nagyon sok vendég nyilatkozott elismerősen arról a munkáról, melyet elindított Győrben egy fiatal, lelkes nő, 4 hasonlóan lelkes, elszánt, a magyar viszonyok között is korrekt üzletelésben bízni tudó üzletemberrel.

Voltunk a bécsi BNI csoportban is látogatóban, és jöttek Bécsből vendégek hozzánk, a győri csoportba. Mert nemzetközi a BNI, de a napi érintkezésben nem ez számít, hanem az, hogy 26 új, nemcsak üzletember kapcsolatokat, hanem már-már baráti kapcsolatokat alakíthattunk ki!

Miért fontos ez? Mert nincs kapcsolat bizalom nélkül, és a bizalom nem adható, nem vehető meg, hanem ki kell érdemelni! Ehhez minden ki van találva a BNI-ban, még a magyarok ellenkező hajlamát is kiálló módon!

A világ folyton változik, így a tagság által kialakított 25 éves tapasztalatokat is ennek megfelelően frissítik, összegzik és alakítanak a lehetőségeken, hogy a cél mindig a lehető legjobban érvényesüljön: üzleti ajánlások adása jutalékok nélkül.  „Aki ad az nyer!”ez a szlogen, és lehet benne hinni, mert igaz, vannak rá hiteles tanuk! A BNI honlapja: www.bni-hungary.com

Sokan hitték azt, hogy nem fog működni a jutalékok nélkül üzletelés, de nem lett igazuk. Az is igaz, hogy sok időt áldoztam a BNI-ra, de cserébe rengeteg új emberrel ismerkedtem meg. Az is igaz, hogy egymás partneri körében az ajánlások nehezen indultak el, a stratégiai partnerség csak a kezdeti lépéseket tette meg 1 év távlatában. Voltak, akik elvárták, hogy mások tegyenek meg mindent és voltak, akik sokat segítettek, pont úgy, mint mindenhol, ahol emberek és csoportok vannak, érdekek és ellenérdekek.

Idővel megkopott a lendület sokunkban, nehéz a falakat folyton áttörni, amelyet saját magunk építünk magunk köré. A jelenlegi gazdasági helyzetben sokan nagyon jól összefogtak, de sokan inkább csakis magukkal törődtek, ahogyan az infovideó képen látható. Nehéz átlépni a korlátainkat, mert akkor hinni kellene egy rendszerben, elfogadni a szabályokat és tenni kellene érte, dolgozni, először önzetlenül, segítő szándékkal, miközben megmutatjuk értékeinket és megtanuljuk mások értékeit. Azért, hogy majd visszakapjuk mindazt a sok jót, üzleti lehetőséget, kapcsolatot, amit adunk, és amelyre nincs biztosíték, hogy így lesz, hanem csak a hit és a bizalom van.

Azt mondják sokan, ez itt nem megy, ez Magyarország! Lecke ez mindenkinek felnőtt fejjel, olyan szisztéma, amely a világ azon részéről érkezett hozzánk, ahol az üzleti életben van olyan kifejezés, hogy a „kézfogás, vagy az adott szó szentsége”.

Ha nem teszünk semmit nem fog változni semmi! Nagyon szeretném, ha nem kellene állandóan attól félnem az üzleti világban, hogy lehúznak, becsapnak, átvágnak, hogy nem kapok munkát, ha nem adok pénzt. Hogy megéri nem csak magammal törődni, mert vissza fogom kapni a támogatást, az ajánlást, mert figyelnek rám, a munkámra, az általam képviselt értékekre, mert megbecsüljük egymást. Ilyen üzleti világot szeretnék, és azt látom nem csak én. Minden tagtársam, a vendégeink is így gondolták, akik kíváncsiak voltak ránk, és sokan meglepődtek a nem várt, jó hangulaton.

Van más üzleti találkozó is, randik és hatékonyságot növelő kapcsolatépítő napok. Igyekszem eljutni sok-sok helyre, mert én lehetőséget látok az üzleti kapcsolatok sokszínűségében. Hálás vagyok a BNI-nak, hogy segített üzletelést, kapcsolatépítést tanulni! Bízom benne, hogy a sokféle üzleti kapcsolatépítés végre megteszi a hatását és elindulnak majd a közös partneri munkánk, stratégiai partnerségek az egyenlő előnyöket adó kapcsolatok mentén.

Azaz tényleg elindul a gazdaság, lesznek rendelések, gyártás és kereskedés. Ha nem így lesz, akkor nagy bajban lesz az ország, úgyhogy inkább bízok és teszem a dolgom, én ennyivel tudok a nagyobb dolgokhoz hozzájárulni, hogy nekem, kicsinek is megérje, és az életben maradás után fejlődni is tudjak. Ajánlok, hogy ajánlást kaphassak!

Bajnai Noémi a Modellbázis ügyvezetője, fotós, így nagyon sok kiváló képet készített a csoportunkról, illusztrációként, íme, néhány:

Jönnek az e-mailek, sok-sok FW a ládámban, kedves ismerőstől, és nem annyira kedvestől egyaránt. Csatolva a nagy felhívás: fogjunk össze! Ok, így az ország minden szegletébe elküldött címzett társainkkal nem lesz probléma, ettől szól majd nagyot. Ugyan korábban sem volt sok értelme az ilyen felhívásoknak, no, de nem szabad ennyire szkeptikusnak lenni, hát elolvastam.

Jól számítanak a küldők, a baráttól érkezőt tényleg elolvasom, de veszélyes is lehet, mert, ha sok ilyet küld a barát, picit hátrébb sorolódik a kedvencek sorban. Szerencsére nem hálózat építés, de valami hasonló életérzésem volt, mikor beleolvastam.

Ja, ne tankoljak, ezt kérik. OK, ha lesz útdíj ez nem lesz probléma, mert ha az egyikre nem lesz elég pénzem, automatikusan nem fogom tudni fizetni a másikat, azaz nem tankolok, mert nem megyek.

Na, de most nem erről van szó, hanem a  két nagyon is csúnya, gazember tüzelőanyag hatalomról, akik emelik benzinárat. Onnan, ahonnan az ő benzinjük jön, nagyon drágán folyik a finomítók csapjából. Nyílván manipuláció van mögötte, és elsősorban a magyarok ellen irányul, mert a mi fogyasztásunk eleve olyan világméretű, hogy itt kell kezdeni az áremelést.

Na, mármost a magyar benzin ezzel szemben olcsóbb, vagy legalábbis az összes másik benzinkútnál árult, de főleg a sárga kagylós és piros 5 betűs kutakénál. (Szándékosan nem írom le a nevüket, mert se értük, se ellenük nem akarok reklámot csinálni még az én szerény hasábjaimon se.)  

Eleve olcsóbb, mert magyar kezek töltik a finomítók tartályaiba, a nyersolajat szállító tartályokat is magyar kezek gondozzák. Azt nem írhatom, hogy magyar földből van a sok olaj, de vannak, akik szerint a földrajzatlaszban megrajzolt határok csak tájékoztató jellegűek, és szintén manipulációval kerültek oda. 

Tehát ott tankoljunk, azoknál a kutaknál, amelyek nem olyan drágák, őnáluk lehet tankolni - mert a muszáj nagy úr -, de, hogy az miért lesz, illetve miért olcsóbb, nem tudom. És egyáltalán az egész „összefogásosdi” üzenet úgy kezdődik, hogy „nyárra 500 Ft lesz a benzin ára”.  Én a magam részéről sosem szerettem a jóslást, ez pedig egy dologban biztosan az, de ahogy az időjárást figyelem, lehet, hogy kettőben is tévedés lesz a vége.

És igen, erre a jóslásra megindult a magyar email hadjárat, és jó szándékkal összefogásra buzdítjuk ismerőseinket, ismét valami ellen! Imádunk ellen-összefogni! Valamiért már nem fogunk össze, az ugye lekötelezettséggel jár, de az ellenzés, az olyan „bulis”, és akár jól is járhatunk. És, ha nem fogunk össze, akkor mi történik, akkor büntetünk, hogy azért legyen meg a "nép akarata". Pl. buktassunk az iskolába, aki nem hozza, amit elvárunk mehet, mi ugyan nem kínlódunk vele, oldja meg más, aki akarja, vagy az Élet. Legyen 15 évesen szakmunkás, mindegy mire képes, ha nem tanult, az is legyen az ő baja. Legalábbis szeretnénk ezt hinni, hogy az ő baja, sosem lesz a mienk, ezért is inkább ellenfogunk össze, nem valami mellett, valamiért!

Igen ám, de a világ nélkülünk is jól halad, néha aggódik kicsit, de aztán megy tovább. Mert miért is lenne másképpen? Nekik nincsenek gondjaik, arrafelé? De vannak, csak ők megtanulták a gondokat, problémákat lehetőségként kezelni. Igaz, hogy már régen nem volt, aki elvette volna tőlük, el tudta volna venni tőlük ezt az önállóságot, amitől működik a világ másképpen is. Pl. adott esetben összefogással, igaz nem Izauráért, mint anno. Jó nem szabad igazságtalannak lenni, mert tényleg egy ország lélegzett együtt a vörös iszapkatasztrófa idején. De egy kis keserűség azért jutott ezek közé a hírek közé is, a rosszban sántikálókról, a bajba jutottak egymás ellenfordulásáról. Volt több cikk is erről a Népszabadságban, de akkor nem volt kedvem erről írni - szégyelltem magam helyettük.

Nem is akarom én ezt tovább fejtegetni, volt egy kutatás 2009-ben, és erről készült egy kisfilm, beszéljenek helyettem tovább a számok, a magyar lakosság vélekedéséről.

Értéktér-Infovideo:

http://www.youtube.com/watch?v=E01M-YDG-6Q&feature=player_embedded

Valamelyik link csak működni fog :-).

http://www.youtube.com/watch?v=E01M-YDG-6Q&feature=player_embedded

 „Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel.”

 Paulo Coelho

Az "Elrepült a kismadár" cikkben arról írtam, hogy egy csodálatos filmet keresek, Helen Keller gyermekkoráról készült filmet. Ahogy az írás felkerült, sokan próbáltak segíteni ötletekkel, mit tegyek, hogy megszerezhessem a filmet. Nagyon jól esett a segítségnyújtás ilyen fokú megtapasztalása, régen volt már részem benne, köszönöm mindenkinek!

Kaptam egy e-mailt is, amelyben egy nagyon kedves olvasó írta meg honnan tudom letölteni a filmet.  És igen, ott volt a film, szinkronizálva! Segített a bátyám, igazából ő ért az ilyen dolgokhoz, így letöltötte a számomra, és DVD-ére kiírta.

Köszönöm a Segítő szülőnek, aki olvasóként lehetővé tette régi vágyam beteljesülését  és persze a Bátyámnak!

Tehát a Kismadár visszaszállt, és vihetem magammal tréningre, szülőknek, pedagógusoknak, hogy bemutathassam egy-egy részletét, amely kapcsán rengeteg gondolat, érzelem lesz, amellyel dolgozhatunk egy-egy téma kapcsán.

Nagyon fontos a kirekesztés, elfogadás, a pedagógiai célok és eszközök összehangolása, saját erősség ismerete és a visszajelzések adása-kapása. Szeretném, ha a tréning programunk sok helyre eljutna és nem csak pedagógusokhoz.

A múlt hétvégén (02.19.) volt egy cikk a Népszabadság 6. oldalán "Anti, aki duplán számít" címmel, Romhányi Tamás írása. Gondoltam, írok hozzá véleményt, de elment a kedvem a kommentek láttán. Azonban időközben hozzám érkezett a Kismadár film, és ez arra ösztönzött, hogy mégiscsak elmondjam a gondolataimat a cikkel és a jelenséggel kapcsolatban.

A cikk apropója, hogy egy település jegyzője engedélyezte egy 21 éves fiúnak, hogy járhasson az általános iskolába, ahol ő most 8-os és pályaválasztás előtt áll, faipari és bőripari szakmunkás lehet, ha dönt ezzel kapcsolatban.

Nagyon hálás voltam a cikkért, azért, hogy tudhatok arról, hogy van Magyarországon olyan település, ahol a Jegyző megértette az anyai kérés mögött álló vágyat arra, hogy az ő gyermeke, ha későn is, de járhasson iskolába. Visszaadta a hitemet, hogy igen, vannak jó emberek, és igenis, csodák vannak még!

Mert csoda, és nyílván nem véletlen, hogy ez az írás bekerült a hétvégi számba, hogy az empátiának ilyen mértékű, hivatali szintű megnyilvánulásáról szólhatott a cikk. Egy iskoláról, ahol lehetővé tették, megoldották, hogy túlkoros fiú tanulhasson, miközben osztálytársainak ne jelentsen több terhet. Nem is jelentett, hiszen 21 évesen már nem fog felugrálni a padból, hogy azt  történjen, amit éppen gondolt, hanem értékrendje van, amelyben az iskola, a tanulás és az iskolába járás első helyen van.

Egyszerű értékrendet fogalmazott meg Anti, amelyben egy súlyos élethelyzet van elrejtve: "Nem szeretek otthon ülni. Szeretek fát vágni, kora reggel kávét főzni, amíg anya alszik, mulatós zenét hallgatni. Ezt szeretem. Otthon ülni nem szeretek. Ha nem lehetnék iskolás, sokat ülnék otthon."

Voltam családot látogatni 22 év alatt számtalanszor, mert én akkor is menetem, amikor nem volt kötelező, mert tudnom kellett honnan jön és hová megy haza a gyermek, aki nálam, velem az iskolában tölti majd el a még egyszer annyi időt, mint, amennyit otthon van. Jártam gyönyörű márvány palotában és putriban, roma és magyar, fogyatékos gyermekeket nevelő családok otthonában.

Semmivel sem volt kevésbé fájdalmas látni, a jó körülmények között, de igencsak szabályozottan kialakított életteret, ahol a gyermeknek semmi szabadsága, saját tere nem volt. Sokkal inkább börtön volt, hiába volt a polcon magasan a sok drága autó, ha azt kérni kell. Ha a szoba a legtávolabbi zugban lett kialakítva, ne zavarjon senkit, vagy éppen ellenkezőleg anyuka mellett alszik, nehogy egyedül kelljen aludni a 17 éves fiúnak.

Vagy azt látni, ahogy haza érkezett a gyermek bekapcsolta a TV-t és 3-4 órán át a vacsoráig szinte mozdulatlanul nézte az angol nyelvű hangos, erőszakos „gyermekrajzfilmeket”. „Így pihen a gyermek”, mondta az anyuka. Ezek alapján mindig értettem, hogy a gyermek, adott esetben miért olyan szertelen az iskolába, miért csak délre nyugszik meg, miért veszi el másoktól a játékokat, és miért nem tudja elviselni, ha valamit saját magának kell elvégezni, pl. zsebkendővel kifújni az orrát.

Voltam putriban is, ahol olyan tisztaság volt a döngölt föld padlójú, sárból tapasztatott kunyhóban, hogy levettem a cipőmet.

Igaz, voltam olyan helyen, ahol az 50 kutyával együtt lakott a család, és úgy éreztem, még 1 percet bírok, és, nincs tovább, azonnal ki kell szaladnom. Olyan helyen is voltam, ahol nem tudtam, hogy építik vagy bontják a házat, mert se ajtó, se ablak nem volt, csak keret, fólia újságpapír, és a tetőgerendázat sem volt cseréppel fedve mindenhol.  Egy trikóban feküdtek a gyerekek egy ágyon, játszottak 4-en egy autóval. Az anyuka azt mondta, hogy otthon mindig leveszik a ruhákat, hogy ne piszkolódjon el egy hétig, legyen mibe járni az iskolába, mert csak hétvégén tud mosni, mert meg kell száradnia a ruháknak hétfőig.

A szülők sokszor betegen is elhozták a gyerekeket az iskolába, csakhogy ne legyen otthon, mert se enni nem tudott nekik adni, se a körülmények nem voltak olyanok, hogy azt otthonnak lehet nevezni, és ő is elment alkalmi munkát vállalni, hogy legalább hétvégére legyen ennivaló. Volt, akit 7 évesen tanítottunk meg kanállal enni, mert alapvetően kézzel evett, hiszen nem volt kanál, mert főtt étel sem volt, csak zsíros kenyér, ahhoz meg nem kell kanál.

Sietek hozzá tenni, nem csak romák voltak, akik így éltek, hanem szegények, társadalom szélére csúszott segéd munkából tengődő családok.

És akkor a csoda. A csoda az volt, hogy a tanulásban akadályozott gyerekek (régi nevén enyhe értelmi fogyatékos) az iskolában boldogan tanultak főzni, boldogan vették a kezükbe a szép játékokat, mert számukra ez volt a csoda. De volt egyáltalán nem csoda is, hanem a „való világ”, akik dühösek voltak a világra, hogy neki nem volt vacsorájuk, ezért elvette a másik gyerek tízóraiját. Vagy menekült, nem tudta mi a jó neki, hát a barátokat választotta, a csavargást, a saját szabályok alkotta világot, ami harcol a „másik világgal”, azzal, amelyikben úgy érzi neki nincs helye.

Igen megdöbbentő volt, amikor háztartási ismereteket tanítottam a gyermekeknek. Összeállítottuk egy bevásárló listát, miközben arról is szót ejtettünk, hogy a fizetésből kell a család élelmezését megoldani. Szó volt arról, hogy kinek hol dolgoznak a szülei, és kitől kapják a fizetést. Majd rátértünk arra, hogy az iskolában miért kell csak olyan keveset fizetni az ebédért, mert az önkormányzat kiegészíti azt. És ekkor jött a kérdés, hogy honnan van pénze az önkormányzatnak? Válasz nem volt, senki sem értette, hogy honnan van pénze az önkormányzatnak.

Mindenkinek tanulságos volt, és igen megdöbbentő is egyben. Kíváncsi lennék, vajon a nem fogyatékos gyerekek milyen választ adnának erre a kérdésre ma, de lehet, hogy néhány felnőttnek is gondot okozna a válaszolás.

Igen messzire nyúltam, de talán érthető. Nem mindegy, hogy értik-e a gyerekek mit jelent a munka, mit jelent a fizetés, hogyan függ össze, mire elég, hogyan kell beosztani, hogy jusson is, maradjon is, ha lehet.

Ha egy gyerek otthon ül, akkor is tanulni fog, de nem azt, hogy mi a munka és a fizetés közötti összefüggés!

Azt írja a cikkíró, Anti nem szól egy szót sem az osztályban, hallgat. 21 éves tanulásban akadályozott fiatalember sosem fog jól számolni, mert nem képes rá, ha képes is lett volna, a fejleszthető korból régen kinőtt.

Valamilyen korrekció elérhető nála, de inkább csak arra jó, hogy segítsenek a meglévő képességeinek megerősítésében, amelynek ahhoz kell elégnek lennie, hogy Anti szakmunkás lehessen. Asztalos vagy bőrös segédnek nem kell sokat tudnia olvasni, írni, de attól még hasznos és szép munkát tud elvégezni. A rajzkészsége, kézügyessége, szorgalma sok mindent tud majd pótolni, ha továbbra is esélyt, lehetőséget, támogatást fog kapni.

Anti példát mutat az iskolában azoknak a fiúknak, akik most 9,10 évesek és nekik is a csavargás lenne a szimpatikusabb, mint az iskolába járás. Mert ahhoz nagy lelki erő kell, hogy valaki 21 évesen 8. osztályos legyen, ezt mindenkinek látnia kell! Kapott egy esélyt és ő megbecsüli, ez az igazi integráció, az esélyegyenlőség!

És végezetül van egy fontos momentum, ahogyan a hivatal szereti elintézni a problémát, orvosi vélemény: „a mai naptól iskolába járás alól felmentését javaslom”.  Az iskolába így kiírnak egy tanulót, aki problémás, és az iskola, a „normál” gyerekek „jól jártak”, a rendbontót nem látjuk többé, és amit nem látunk, az nincs is.

Hogy vele mi lesz, mi történik, mit csinál abban a lakásban, ami másoknak börtön, vagy emberi életre nem alkalmas hely, az nem számít. Az sem, hogy ha ez az unatkozó, deviáns gyerek rosszat tesz. De akkor igen, ha ez a „rossz”, már a „jókat” veszélyezteti, nekik okoz kárt. Érthető. Senki sem szereti, ha bántják, jogtalanul elveszik azt, ami az övé. De mit lehet akkor tenni? Miért nem vette észre magát mindjárt az, aki iskolába kezdett járni, miért nem tette azt, amit a többi és járt szépen, és tanult, „ahogy a csillag megy az égen”?

Sok mindent lehet és kellene tenni, legfőképpen a megelőzésre kell koncentrálni, és, ha adódik egy probléma, akkor azt úgy megoldani, hogy lehetőség legyen javításra, kontroll és ellenőrzés mellett.

A kisfalu jegyzője rendkívül okosan tette, amikor lehetővé tette Anti tanulását. Az iskolaigazgatója, a tanárok is remekül oldották meg, hogy a 21 éves fiúnak helyet adtak. Építenek rá, segíti őket a kisebbeknél a felügyeletben, amolyan „bátyuska”. Remek, frappáns megoldás!

Én dolgoztam 1-8 osztályosok összevont csoportjában, és a 18 éves gyermekek boldogok voltak, hogy rájuk volt bízva az elsős gyermek fogmosásának felügyelete. Mivel példát kellett mutatni biztosak lehettünk benne, hogy ezek a gyermek egészen biztosan igen alaposan fognak fogat mosni, és nekünk csak dicsérni kell őket!

A motiválás, tartós magatartás korrekcióját büntetéssel és jutalmazással is el lehet érni. De míg a büntetés csak rövid időre szól, és a félelemre épít, addig a jutalmazás, dicséret hosszútávra nyújt pozitív változást, tartós változást hoz, elkötelezetté teszi, belsővé válik a magatartás „erkölcsi kötelességgé”, és segíti a megfelelő önkép kialakítását.

Az esély adása pedig idő, amely a tanuláshoz kell. A gyermeknevelés nem megy egy pillanat alatt, nem egy gombnyomásra javul meg, vagy kapcsolható ki. Nincs rajta ON, OFF gomb, vagy DELETE. Az esély az ember szeretetének megnyilvánulása, képesek vagyunk rá?

Mi a célunk az iskolában? A pozitív önképpel rendelkező, harmonikus, önmagukat ellátni képes, munkát, alkotó tevékenységet végző, másokkal együttműködésre képes fiatalok nevelése?

A 21 éves tanuló most éppen úgy elérheti ezt a célt, mint 10 éves társai.  Ez az esélyegyenlőség. Mert csodák vannak még!

"A kisgyermek fejlődésének szabadsága nem azt jelenti, hogy egyszerűen magára hagyjuk, hanem azt, hogy segítő szeretettel emeljük köré a megfelelő környezetet...  Minél tökéletesebb a környezet, annál kevesebb beavatkozásra van szükség a felnőtt részéről."

Maria Montessori

Amikor korábban írtam bejegyzésemet a „Ma már lehet autista a padtárs!” http://ugyfelkapcsolat.nolblog.hu/archives/2010/09/18/Ma_már_lehet_autista_a_padtárs/  
címmel, azt fontolgattam, hogy megírom titkos vágyamat.

Azt szerettem volna kérni, hogy december 3-án a Fogyatékosok Nemzetközi Napján vetítse le valamely televíziós csatorna a Kismadár című filmet, amely Helen Keller életéről szól. (Ha lenne valaki, aki nem tudná, Helen Keller (1880. június 27. - 1968. június 1.) amerikai író, aktivista és előadó volt. Ő volt az első siket és vak diák, aki főiskolai diplomát szerzett.)

Korábban meg volt nekem video kazettán ez a csodálatos film, de sajnos kölcsön adtam és elszakítva kaptam vissza. Gondoltam majd újra felveszem. És azóta szeretném felvenni, megvenni DVD-én, megszerezni bárhonnan, de nem is láttam a TV-ben, és megvenni sem tudtam, sehol sem találtam rá. Ennek már legalább 4-5 éve is van talán, hogy keresem mind hiába.

Most azonban csoda történt, de sajnos lekéstem róla. December 24-én vetítette az RTL Klub a Kismadár c. filmet, de mivel nem tájékozódtam előre, így csak utólag tudtam meg.

Helen Keller életéről szól ez a film, aki 19 hónapos korában egy betegség következtében megvakult és megsüketült. A szülők nem igazán tudtak megfelelő módon foglalkozni a kislánnyal, és mint ahogy az lenni szokott, igencsak elkényeztették szülők a „beteg” gyermeküket.

Azért írom, hogy „beteg”, mert az én fogyatékos tanítványaim szülei is mind elsősorban betegnek tekintették gyermeküket. Első és legfontosabb teendője egy gyógypedagógusnak, hogy bemutassa a szülőknek azt, hogy elsősorban gyermekük van, aki más, mint a többi, és nem betegként kell rá tekinetni.

Ez az út évekig eltart, akár 1. osztálytól a 8-os ballagásig. Akkor, ha a szülő nem képes elfogadni azt, hogy a gyerek fogyatékossága nem szűnik meg, hanem „csak” fejlesztéssel a saját határainak maximumára fejleszthető, és ha partner ebben mindenki. Nem gyógyítható és nem nőhető ki, a fogyatékosság állapot. Nem jó, nem rossz, hanem ezzel kell élni mindenkinek, a gyermeknek és a szülőknek, mert ez van, és nincs más. Meg kell találni az erősséget, a lehetőségeket kell tágítani, azokat a képességeket, amelyek "jók", amelyekre lehet építeni. Azonban ez nem könnyű út, és ezért kompenzálnak sokszor a szülők úgy, hogy, megadnak mindent, amit csak lehet, ha már megszüntetni nem tudják gyermekük fogyatékosságát.

A filmet azért is szeretem, mert végtelenül hitelesen mutatja be, hogy az apa és a testvérnek mi a véleménye a tanításról, a foglalkozásról. Az anya állandóan előre, szinte magányosan, bizonytalansággal küszködve, de mégiscsak előkészíti a terepet, hogy elfogadja az apa azt a tényt, hogy külső segítségre van szükségük, Helen fejlesztése, és a család egészének érdekében.

Amikor megnéztem ezt a filmet a csoportommal, középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekekkel, hihetetlen élményben volt részem. (Rendszeresen néztünk filmeket elemezve, hiszen nézik otthon a filmeket, azt szerettem volna, ha megtanulják értelmezni is.) A módszerem egyszerű volt, a filmet egy-egy főbb momentum után leállítottam, és megkérdeztem mit értettek meg belőle, és megbeszéltük az adott részletet.

A nevelőnő kiválasztásának vitája utáni leállításkor azt mondta a csoportomban egy állami gondozásban lévő fiú, hogy a „szülőknek meg kell engedniük, hogy jöjjön a tanárnő, különben nem fog semmit megtanulni a kislány!” Igencsak szívszorító volt ezt tőle hallani!

Pontosan láttuk, hogy Helen hisztizik és emiatt a kezelhetetlen állapot miatt, a szülők szégyellik magukat, a kislányukat, és jött a kirekesztés, az elzárás, a család bezárkózása, ami a testvérnek sem tetszik.  

A filmet néző gyerekekkel megbeszéltük, hogy bizony, amikor ők így viselkednek a boltban, buszon, vagy vendégként bárhol, az ő szüleik, testvéreik is szégyellhetik esetleg magukat. Megdöbbentő volt, ahogy többen is elmondták, hogy nekik be kell menni külön szobába, ha jön valaki hozzájuk. Volt, aki azt mesélte, hogy ruhát sosem vesznek úgy, hogy ő próbálja fel a boltban, mert akkor biztosan megnézik őket, ezért „védelemből” inkább az anya egyedül veszi meg a ruhát. (Nem véletlen, hogy rendszeresen vásároltunk a csoport számára pl. háztartási ismeretek foglalkozáshoz, és nem otthonról kértem pl. a tojást sem, a bundás kenyér készítéséhez.)

Helen mivel nem tud beszélni gondolatait, érzéseit, kívánságát, akaratát nem tudja másként érvényre juttatni, minthogy úgy csinál, ahogy neki jó, ezt tesz, amit akar, egyéniségét nem adja fel, ezért elvárja, hogy mindenki más igazodjon hozzá, ha nem, akkor tesz róla, hogy így legyen.  Dührohamai, öntörvényűsége miatt a szülei már az intézeti elhelyezésén gondolkoznak. Az édesanya azonban olvasott süket-vak gyerekek fejlesztéséről, ezért írt a vakokat oktató intézménynek, ahonnan az intézmény egyik tanítványát,  Annie Sullivant, a gyengén látó tanárnőt ajánlották. Az igazgató úgy vélte, hogy benne megvan az a beleérző képesség és a türelem, hogy Helent beillessze a való világba. A szülők eleinte ellenzik a tanárnő módszereit, az anyának hatalmas belső utat kell bejárnia, hogy elfogadja a tanárnő által kért utat. Azonban az eredmények nem hagynak kétséget afelől, hogy jól döntöttek, amikor elfogadták Annie szabályait.

Igen, magam is sokszor átéltem pedagógusként az életkor és a fejlődés érdekében a személyiségfejlesztés ok-okozati teendői és az ezzel szembe menő, otthonról hozott, támogatott szülői ellenállás. Mindeközben tudva, hogy akár nagyon fontos évek is eltelnek, mert a szülők nem fogadják el, hogy a normál gyermeki fejlődés törvényszerűségei másképpen, más életkorban, de bekövetkeznek. 

Emiatt a fejlesztés eredménye sokkal lassabb és alacsonyabb volt, mint lehetett volna valódi együttműködés esetében.  Éppen ezrét kedvelem ezt a filmet, és a maga részéről oktató filmként minden pedagógusjelöltnek erősen ajánlanám a megtekintését. Továbbá minden szülőnek elérhetővé tenném, pl. szülői értekezleten téma lehetne, és nem csak fogyatékos gyermekek esetében.

A másság nem tolerálása, a kirekesztés mindenkit érint, aki nem konformista, és nem a közösség igényének és elvárása szerint viselkedik, tanul. Pl. kitűnő tanuló, akkor megkapja a „stréber” stigmát, ha versenyeket nyer „zsenikém” lesz, és egy barátja talán, ha marad a közelében. Ha viszont megbukott, akkor, „buta vagy, mint a tök” mondják rá még a szülők is. (Még csak arról sincs szó, hogy fogyatékos lenne, és másról sem!)

Ezért nagyon fontos az a rész, amikor a tanárnő szembesül azzal, hogy Helen nem eszik evőeszközzel az asztalnál. Azaz Helen alapvető önkiszolgálási feladatokat nem hajlandó elvégezni, és semmi sem zavarja őt ebben, a szabályok végképpen nem.

A tanárnő pontosan tisztában van azzal, hogy az önkiszolgálás alapvető szintje szükséges ahhoz, hogy az énkép megfelelő módon fejlődjön, melyhez az akarat kontrollálása,  a szabályok követésének képessége az első lépések között van.

Ez egyetemes személyiségfejlődés, semmi köze ahhoz, hogy valaki vak, vagy süket, vagy csak 2 éves kisgyerek, akinek tetszik a TV, a mobil telefon ezért akarja bekapcsolni. El lehet dönteni, hogy mindig azt mondjuk-e a gyermeknek „nem szabad!”, vagy megtanítjuk, az ő szintjén mit tehet meg. Pl. eltesszük a szülők mobilját, de veszünk neki egy játék telefont, vagy mást, és azt adjuk oda, amikor telefonálunk.

A TV-t nem lehet eltenni, azonban meg kell értetni a gyermekkel (akárhány éves is!) meddig, mehet el, és helyette olyan játékot játszunk vele, hogy, már ne a TV érdekelje.  Mindezt következetesen, ugyanis csakis ebből lehet szokás! Ha tudja a szabályokat, önérdekét étvényesíteni tudja, nem lesz szüksége arra, hogy a tilosba járjon, hiszen nincs is olyan, csak tudása van. Tudja mit tehet meg, és azt meg is teheti, azaz önálló, szabad ember, a szabályokkal együtt! Mindenhol vannak szabályok, ne áltassuk magunkat, és szükségünk is van rá!

Számomra a gyógypedagógia alapelvének csodálatos példája az a rész, amikor a tanítónő eléri, hogy Helen evőeszközzel egyen.

Amikor ezután a rész után állítottam le a videót, megkérdeztem, a tanítványaimtól, kivel küzdök én így – többen is voltak -, de az egyik kislány, aki a leginkább ellenállt mindennek, ami feladat volt, pl. egy kabát, cipő felvétele, lehajtotta a fejét és csendesen azt mondta „Én vagyok az.”  Már a helyzet felismerése is számomra csodálatos volt, de a legnagyszerűbb a fogyatékosnak mondott gyermek esetében az, hogy képtelenek álszenteskedni, őszintén élnek. Annyit mondtam ekkor a kislánynak, hogy nem baj, hogy ő ilyen, hanem azt szeretném, ha azt látná, miért teszem. Azért teszem, mert az a dolgom, ami a Helen tanítójának is, azt akarom, hogy ügyesebb, okosabb, önállóbb legyen, és, ehhez, ha kell, akkor az ő ellenállását is le kell törnöm, és a cipőt akkor is feladom rá, ha sikít.

Tovább néztük a filmet, még sok csodálatos jelenet volt, amit megbeszéltünk. Gyönyörűséges volt az az öröm, amikor Helen megértette, hogy hogyan tudja elmondani azt, hogy a víznek mi a jele, és, hogy ezzel ki tudja majd fejezni a gondolatait, mert így fog beszélni, írni, tanulni, fejlődni, okosodni.

Elérkezett az ebéd ideje, és utána kezdődött a hazamenők öltözködése. Az a kislány, aki felvállalta, hogy vele küzdelmet folytatunk az öltözködésnél – egyébként 13 éves volt -, egyszer csak kiment az öltöző folyosóra, és becsukta a terem ajtót. Csendesen figyeltük az eseményeket, üveges ajtón lopva néztünk ki, mi történik. Láttuk, nincs sírás, egyedül volt, senki nem fogja zavarni, így vártunk.

Majd kis idő múlva benyitott a terembe teljesen felöltözve és azt monda „Na Böbe néni, mit szólsz?” Csodálatos pillanat volt, nagyon boldog voltam, szinte nem is hittem el. Gyorsan adtam két puszit a kislánynak, és azt mondtam mindig tudtam, hogy ő egy ügyes nagylány! Megígérte, hogy innentől kezdve, semmi probléma nem lesz, ő mindig egyedül fog öltözködni.

Szép lenne, ha itt véget érne történet, de mint tudjuk, ami túl szép, hogy igaz legyen, azzal valami gond van. Sajnos a nagymama, aki mindig eljött a kislányért nem akarta tudomásul venni, hogy nem csak nagylány, hanem önálló is. Így maradt még 2 évig küzdelmem, mire elfogadták a megváltoztathatatlant, hogy felnőtt a kislány, és önállóbb lett, már nem baba, akit öltöztetni kell, illetve bábként lehet kezelni.

Örülnék, ha sikerülne megszerezni a teljes filmet, mert szeretném a pedagógusok számára indított tréningemen felhasználni a legszebb részeket.

Addig egy régebbi film részletével szeretném azt a bizonyos étkezési jelenetet ajánlani: http://www.youtube.com/watch?v=Dvq5aQr1eh0

"A tudomány hatalom." Sőt: a tudás boldogság, mert akinek széleskörű és mélységes tudása van, az megkülönbözteti az igazi célt a hamistól, a magas rendű dolgot az alacsonytól. Aki megismeri az emberi haladás útján született gondolatokat és cselekedeteket, mintegy érzi az emberiség szívverését az évszázadokon keresztül. És aki ezen ütőérlüktetésből nem érzi ki az ég felé törekvés vágyát, azelőtt az élet összhangja örökös sötétségbe van temetve.”

Helen Keller

A december 4-i Népszabadság Vélemény oldalán a Levélturmixban olvastam egy édesanya keserű sorait. Fia már 3 éve meghalt egy „rutinműtét”-ben. A betegszállítás hosszadalmassága is szokatlan volt, így összességében vizsgálatot indított, de perre nem ment, a családja beszélte le erről. Élte a hétköznapokat, ő tudja, hogyan, míg nem a fia nevére érkezett egy levél. Önmagában is szomorú, hogy a sok leadott okmányok, hivatalos papírok ellenére is előfordulhat, hogy egy halott kapjon levelet, akárhonnan is jöjjön.

A levél feladója nem volt más, mint az Országos Mentőszolgálat Alapítványa, a működésükhöz kértek adományt. Ez a levél ebben a formában mindkét fél számára csak szerencsétlenséget hozhat, és mindez végtelenül egyszerűen elkerülhető lenne.

Teljesen természetes, hogy fel van háborodva bárki, akinek halott hozzátartozója levelet kap halála után. Azonban ebben az esetben különösen fájdalmas, hogy az OMSZ az édesanya számára is a fia haláláért közvetetetten felelős, és így haragja igen mély. Sírógörcsöt kapott az édesanya. Érthető, senki sem reagált volna sokkal fegyelmezettebben.

Jó látható a reagálás, nem az OMSZ-nek írt az édesanya, hanem egy újságnak, hogy nyilvánosságot kapjon a megsértése.

Nem járt jól az OMSZ sem, hiszen mindenki tisztában van nem könnyű helyzetével, és munkájának nagyságával. Nyílván az adománykérés sem véletlen! Azonban az ilyen pontatlan adatbázis nyilvántartás ide vezet! Vajon miért nem veszi a fáradtságot egy állami szervezet alapítványa, hogy frissen tartsa az adatbázisát?! Az alapítvány, ha adományt kér, különösen fontos, hogy rendelkezzen igen pontos, naprakész, ellenőrizhető adatbázissal.

Sajnos eléggé általános ez az állapot hazánkban. Az ügyféladatok nyilvántartása rendkívül alacsony szintű. A sokat vitatott multik jól felfogott érdekük miatt nem engedhetik meg maguknak a hibázást, pl. hogy olyan személynek küldjenek autós katalógust, aki nem tud vezetni, és időről, időre ellenőrzik a listájukat, és követik az adatok változását.

Ha nem így tennék elvesztenék a bizalmat, hitelességükön esne csorba, és az ügyfelek mást választanak helyettük. Mindenki számolhat ezzel a gondolkodásmóddal, akinek akár 1 db konkurenciája is van.

Mondhatjuk, hogy az OMSZ nincs konkurenciája. De felelőssége van, nemde?! Mégpedig abban, hogy odafigyel az alapítványára, hogy minden rendben legyen körülötte. Itt nem a multi tulajdonosról van szó, aki a rossz munkavégzőket kirúgja. Hanem az adófizetők pénzén fenntartott, és az adófizetők további adományára számító közszolgálati tevékenység megítéléséről.

Egy panasz eljutott a vizsgálatig, és nem lett belőle hír. Ez a baklövés viszont hírré tette, és, ha nem is lett országos hír, bizonyára sokkal többen tudunk róla, mint eddig tudtak az édesanya tragédiájáról. A bizalom nem állt helyre, hanem még tovább romlott azok szemében, akiket megérintett ez a hír.  Netalán volt még személyes más, de legfőképpen negatív tapasztalatuk az OMSZ-el, akár még több hír kerülhet felszínre.

Természetesen nem gondolom, hogy óriási port fog kavarni ez a hír. Mindössze a folyamatot szeretném érzékeltetni, hogy egyetlen adathiba, és hatalmas tévedés komoly presztízs és végül anyagi veszteséggel jár.

Hány cég az, akinél nincs naprakész ügyféladatbázis? Most karácsony előtt biztosan meg fog szaporodni a direkt marketing levelek küldése, az utolsó akcióról, vagy egy másik adomány kapcsán. Ha valóban azt akarjuk, hogy ezek az akciók ne egy negatív tartalmú online, vagy offline hírek legyenek, akkor foglalkozni kell az ügyfél adatok karbantartásával.

Nem kampányszerűen, hanem folyamatosan, mert az élet sem áll le! Cégek születnek és halnak meg, székhelyet változtatnak és állások szűnnek meg, pozíciókban személyek cserélnek helyet.

Mit ér egy köszönő levél, egy jó kívánság, ha nem tudjuk megkapta-e az, akinek küldtük?! Hogyan várunk adományt, ha nem tudjuk kinek küldtük, ki kapta meg segélykérő levelünket?

Ha már pénzt, időt, energiát, munkát áldoztunk arra, hogy kitaláljuk bevételt növelő kampányunkat, hogyan engedhetjük meg azt a luxust, hogy nem tudjuk, mi történik a küldeményünkkel, nem követjük után, hogy nem törődünk a sorsával?

Talán azt gondolják sokan, hogy megírtuk a DM levelünket, megtettünk mindent, most már Önökön a sor, adományozzanak!

Nem hinném, hogy ezzel a magatartással egyetlen cég is egyetlen forint plusz bevételre számíthatna!
AZ OMSZ-nek is kell az adomány, és sok cégnek kell profit. Tiszteljék meg az ügyfeleiket és tartsák karban adatbázisukat! Van rá segítség, olcsóbb, mint az a veszteség, amit így érnek el. Nem csak egyszeri bevételtől eshet el egy rosszul végrehajtott kampánnyal, hanem komoly imázs veszteséget is beszerezhet. Ez az édesanya is sokkal több embernek mondta el egyetlen apró újsághírrel bánatát! Hasonló hatást érhet el a cég életében is egy rosszul címzett, pontatlan levél, kár lenne kipróbálni.

A cégek életében is a megelőzés a cél, amely végtelenül egyszerűen megoldható. Az ügyféladatbázis naprakészen tartása, a DM levél telefonos után követése nem mai találmány. Odafigyeléssel, pontossággal, alázattal kell kezelni ügyfeleink adatait, akik a cégek létezésének alapja. Még akkor is, ha ez a cég az OMSZ.

Az adomány a pénzünk jól jönne bármikor, ez érhető. Akkor nem értem, hogy miért nem jár nekünk a minimális odafigyelés, ha mi végül a legfontosabbak vagyunk. Állítólag.

„Ha a sikernek van titka, akkor az abban a képességben rejlik, hogy megértjük a másik ember nézőpontját és az ő szemszögéből is látjuk a dolgokat, nemcsak a sajátunkéból.”

 Henry Ford

Gondola.hu : Sérült gyermekek napja az Állatkertben

Legalább hatezren vettek részt a hagyományos Sérült gyermekek napján, amelyre hétfőn került sor a Fővárosi Állat- és Növénykertben. A fogyatékossággal élő gyermekek és fiatalok számára szervezett egész napos programot Schmittné Makray Katalin, a Magyar Köztársaság elnökének felesége, valamint Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes nyitották meg.

2010. szeptember 13. 18:30

Hétfőn rendezték meg a Sérült gyermekek napját a Fővárosi Állat- és Növénykertben. Az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) és az Állatkert közös rendezvényét minden évben szeptemberben tartják meg 1992 óta.

Az idei tehát már a tizenkilencedik alkalom volt. A rendezvény célja, hogy egy egész napos, különleges élményt szerezzenek a fogyatékossággal élő embereknek, köztük is elsősorban a gyermekeknek és a fiataloknak.

Az esemény ünnepélyes megnyitójára fél tizenegykor került sor: a résztvevőket Schmittné Makray Katalin, a Magyar Köztársaság elnökének felesége, Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes, Gyene Piroska, az ÉFOÉSZ elnöke és Hanga Zoltán, az Állatkert szóvivője köszöntötte.

A nap folyamán a fogyatékossággal élő emberek és kísérőik számára a díjmentes belépésen túl számos esemény és látnivaló várta az érdeklődőket. Volt tombola, állatbemutató, játékos programok és más események is. A rendezvény központi színpadának fellépői között volt Sárközi Anita és Peller Károly, de jeltánc bemutatóra és több olyan előadásra is sor került, amelynek keretében fogyatékossággal élő emberek léptek fel saját produkciójukkal.

Bár a résztvevők pontos számát még nem összesítették, de az előzetes becslések szerint hatezernél is többen vettek részt a rendezvényen. Ez lényegesen több, mint az elmúlt években: tavaly például négyezer fő körül alakult a résztvevők száma.

A Fővárosi Állat- és Növénykertben hosszú időre visszavezethető hagyományai vannak a társadalmi felelősségvállalásnak. A Sérült gyermekek napja mellett nyaranta krónikusan beteg gyermekek számára rendeznek különleges esti programot. A rendezvényeken kívül az év valamennyi napján jelentős kedvezményt kínálnak a fogyatékossággal élő embereknek, akik jelképes jeggyel kereshetik fel a városligeti intézményt. Emellett az elmúlt években megtörtént a létesítmények akadálymentesítése, amely megkönnyíti a kerekesszékkel közlekedők mozgását a kert területén belül. A vakok és gyengénlátók részére az Állatkert több pontján olyan kitapintható kisplasztikákat is elhelyeztek, amelyekhez Braille-feliratos magyarázó szöveg tartozik.
gondola

Kommentek egy másik, szintén a Sérült gyermekek napjáról hírt adó portálról: Velvet.hu

• 2010.09.13 16:51

Nem ártana az ilyen rendezvényeknek egy kis reklám,hírverés,mert mi spec nem tudtunk róla.Pedig szívesen mentünk volna a gyerkőccel.

• 2010.09.14 10:00:08

Szívesen részt vettem volna. De miért nem reklámozzák? Miért nincs ilyen vidéken is?

• 2010.09.14 10:04:02

" Miért nincs ilyen vidéken is?"

Én is ezen morgok, nekünk Pestre felmenni reménytelen. De a másik oldalról meg, nem morognom kéne, hanem pl egy udvarias levélben megkeresni az itteni Vadasparkot, hátha ők is szerveznének ilyet.

• 2010.09.14 11:54:

Kár, hogy nem volt előre kiemelve :(

2010.09.14 10:04:02hnora Próbáljátok meg, hátha müködik :)

• 2010.09.14 15:58:20

Sajnos nem tudom mért nincsen vidékeken is ilyen nap. Életemben először tudtam jelen lenni a sérült gyermekek és fiatalok napján. Én magam is fogyatékkal élek enyhe fokban.

Annyit tudok javasolni (bár egyedül mentem el mivel közel van a munkahelyem a fővárosi és növénykerthez 6:00-10:00 óráig van a műszakom) ÉFOESZ honlapján kéne érdeklődni erről a lehetőségről, fogyatékkal élők egyik szervezetéhez kell csatlakozni. Vidéken élő fogyatékkal élő emberek csak úgy tudtak eljönni a rendezvényre mivel a szervezetük fizette meg az utazási költséget. Saját külön járatú busszal hozták őket kísérők jelenlétében. Mint egy iskolai tábor ahhoz hasonlított az egész csoport.

Eddig volt a hírek, hozzászólások átvétele.

Nem igazán az integrációról szól, de a toleranciáról, empátiáról igen! Jó lenne, ha több ilyen lehetőség lenne!

"A biztonság többnyire csupán egy babonának tekinthető, mivel a természetben soha sem fordul elő, és az emberek életében sem tapasztalható. Hosszú távon a veszélyt elkerülni semmivel sem biztonságosabb, mint szembefordulni vele. Az élet egy merész vállalkozás, vagy egy nagy semmi." (Helen Keller)

A Népszabadság 09.11-i számában Matalin Dóra írásának címe volt pontosan az, hogy „Lehet-e autista gyerek a padtársam?”

A cikk felvezetésében említett gyorsan növő fogyatékossági csoportot nem tudom értelmezni, és mivel nem rendelkezem a szakirodalmi adatokkal, inkább nem érintem ezt a témát. Azonban arról mindenképpen érdemes szólni, hogy autisták eddig is voltak, és valahol tanultak, csakúgy, mint a más fogyatékosok.

Valahol, és ez a lényeg, valahol. Most pedig itt vannak közöttünk és akár padtárs is lehet. Mindez, csak azért, mert többen lettek autisták? Nos, sokkal valószínűbb, hogy - a Magyarországon nem igazán jól kivitelezett és kommunikált - integráció az egyik, és sokkal markánsabb magyarázat a tendenciára, hogy immár „láthatóvá váltak” a speciális nevelési igénnyel rendelkező gyermekek, fiatalok.

Igen láthatóvá váltak az értelmi fogyatékosok, a különféle magatartászavaros, hiperaktív, autista, beszéd, látás, mozgás, hallássérült. Mert végre "előjöhettek" a zárt falak mögül ők és a családjuk, emberi életet élhetnek, hiszen senkinek sincs oka szégyenkeznie!

1992-ben voltam Tornanádaskán, a Hadik Kastélyban elhelyezett, ősfákkal körülvett csodálatos arborétumban található Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Diákotthonban. Megdöbbentő volt látni, hogy diákok, értelmi fogyatékos tanulók számára alkalmatlan hatalmas kastélyban élnek a fogyatékos gyerekek!

A tanár kollégák gyermekek iránti szeretete, odaadása betöltötte a termeket, látszólag meg volt mindenük a gyermekeknek. Tanultak, játszottak, volt fedél a fejük felett, és volt elegendő ennivalójuk. Mégis szívszorító volt látni a gyermekeket a 6-8 ágyas szobákban. A leharcolt bútorzat, a minimális oktatási segéd és technikai eszközök elavult állapota szomorúsággal töltött el. Csodálattal néztem azonban a tanárok kezeinek munkáját a szemléltető eszközök láttán, a hihetetlen sok ötleten, ahogyan szinte semmiből, értékes alkotásokat hoztak létre. Komoly szakmai műhely is volt ott akkoriban a Tolnai féle írás oktatás alkotóműhelye volt. Éppen ezért szomorúsággal is eltöltött, hiszen óriási szakadékot láttam egy városi és kisfaluban élő diákok lehetőségei között, még oly kiváló tanáraik ellenére is.

Ezek a gyerek sokféle helyről érkeztek, és az iskolai szünetre haza utaztak, már akiknek voltak szülei. Sokan maradtak állandóan az intézményben, ők az állami gondozottak. Senki sem tudta a gyermekek családja közelében, vagy legalábbis nem beszéltek róla, hogy a gyerek miért nem tud a közeli iskolába járni.

Egy nem látó, egy nem halló, vagy egy járni nem tudó eléggé feltűnő látvány, de egy értelmi fogyatékos nem azonnalra tűnik fel, hogy más, hogy fogyatékos. Sokan nem fogadják el éppen a külső jegyek hiánya miatt, és a „buta gyerek”, jelzőt kapja meg. Aztán a buktatással, az „anyaszomorító”, ügyetlen, kissé bolond, ütődött szavakkal mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a családban van egy fogyatékos gyerek. Szégyen, ez az első, amivel megküzd a család.

Így jól jöttek a kastélyok, ahová száműzték a fogyatékos gyerekeket, még akkor is, ha az anya, apa, ebbe éppen nagyon nem tudott belenyugodni. A gyerek láthatatlanná vált, és mint olyan, a probléma is, legalábbis a család napi életében, de legfőképpen a külvilág felé. Persze a mélyszegénységben élőknek ez éppen hogy maga volt a csoda, a luxus.

És most itt vannak ezek a gyerekek közöttünk! Láthatóvá váltak! Mert elismertük őket végre gyermeknek, jogaikkal, lehetőségeikkel, képességeikkel, erősségeikkel, gyengeségeikkel. Azt mondta ki az integráció, hogy legyenek együtt nevelhetők! Igen, ez így nagyon jó törekvés lenne, de kevés önmagában. (Most nem az oktatási körülményekről szólok, az egy külön téma, és van mit írni arról is.)

Azért tartom fontosnak, amit leírt a cikk írója, mert legalább elindult valami civil kezdeményezésre! A rendhagyó osztályfőnöki óra keretében próbálta meg az Autisták Országos Szövetségének elnöke, Szilvásy Zsuzsanna bemutatni az autisták világát.  Az autisták világa az Esőember című film óta ismertebb lett. Nagyon tiszteletre méltó, hogy Kulka János is elment erre az órára. Nagyon tetszett a cikkben az, ahogyan leírja, neki mit jelentett a szerephez való felkészülésben a kicsit „amerikai stílusú” ismerkedés az autistákkal. A diákok pedig önként jelentkeztek erre az órára. Az egyik diák azt mondta, hogy ha már többet tudhatnak erről a témáról, miért ne hallgatnák meg.

 Volt egy mondat, ami igazán zavart: „Toleranciára nevelés viszont jóval egyszerűbb feladat”.

Nevelni toleranciára?! Nevelés egy program, egy felállított rendszer alkalmazása, jutalmazással, büntetéssel, célokkal, feladatokkal, elvárásokkal, követelményekkel, értékeléssel. De vajon a tolerancia belenevelhető az emberbe?! Inkább képzéssel, személyiség fejlesztéssel lehet elérni, mintsem jutalmazással, büntetéssel! Az érzelmi intelligencia fejleszthető, az empatikus képesség, készségek fejlődnek, megerősödnek.

A Müncheni Ludwig-Maximiliens Egyetem Alkalmazott Politikatudományi Kutató Központja „Oktatás a demokráciáért és a toleranciáért” c. projekt keretében 2000-ben közzé tett tanulmánya ír a tolerancia oktatásáról:

A kompetenciák eredményes oktatása szükségessé teszi a tanítási és tanulási módszerek átgondolását. A tolerancia tanításával kapcsolatos pedagógiai szemlélet kapcsán, a tanulmány az alábbi szempontok érvényesítésének szükségességére hívja fel a figyelmet:

• a félreértések, nézeteltérések természetes jelenségként történő felfogása,
• az egyének tájékoztatása a tolerancia, a látszólagos tolerancia és az intolerancia következményeiről, 
•  a konfliktusok alternatív megoldási módozatainak oktatása,
• a konfliktusok keletkezésével összefüggésben olyan szituáció- és kommunikációs kockázatokkal történő megismertetés, ami segíti az egyént, hogy magatartását megfelelően adaptálhassa,
• olyan orientációs technikák oktatása, elsajátításának elősegítése, amelyek lehetővé teszik a tapasztalatszerzést a különbözőségek, az eltérések terén,
• elősegíteni, hogy az emberek, ellentéteiket tárgyalások, eszmecserék és beszélgetések útján oldják meg,
• a „hagyományos ex catedra tanítás” helyett olyan tanítási módszerek alkalmazása, mint pl. a „megfelelő keretek biztosítása tapasztalatok szerzéséhez”, „szituáció teremtés”.

Itt tehát bőven nem nevelésről van szó, hanem életről, napi gyakorlatról, szemléletről, együttélésről. Természetesen nagyon jó, hogy van legalább ilyen kezdeményezés, hogy beszéljünk, arról igen vannak, lesznek autista padtársak.

Az integráció azt jelenti, hogy minden gyermek, aki a többségi iskolába beilleszthető, annak ott a helye. A képességeinek fejlesztéséhez megkapja a gyógypedagógusi megsegítést és így vélhetően a többségi közösségben felnőve, egyenrangú állampolgárként élheti életét az a fogyatékos, aki integrált oktatásban részesült.

Ez így persze túl szép lenne. Nem beszéltünk arról, hogy az autizmusnak is vannak olyan esetei, amelyek nem teszik lehetővé a gyermek integrálását. Továbbá a siket, vak tanulók speciális oktatási igényét sokkal jobb, ha azok a szakemberek végzik, akik saját, védett közösségükben tanítják meg a segédeszközök használatát, a jelnyelvet, a beszéd kialakítását, a Braille írás-olvasását. Biztosítják a mindennapi gyógytornát, a speciális étkezési, kommunikációs segédeszközökkel saját maguk tempójában haladhatnak a legnehezebb úton. Önmaguk képességének feltárása érdekében, az önmagukhoz képest lehető legönállóbb emberi életért.

Akik többségi iskolában járnak, nem sokkal könnyebb utat járnak be. Szükség van a közösség támogatására, de a tanárkollégák számára sem egyszerű a feladat. Vajon felkészültek rá? Elég egy osztályfőnöki óra, vagy akár 5-10, és megoldódik a toleranciára nevelés, és ezzel a probléma is?

Ilyen egyszerű lenne?

Ma már megtanultuk, hogy toleráljuk, ha vegetáriánus van a közelünkben, vagy, ha valaki cukorbeteg, vagy, ha éppen bottal közlekedik. De még nem tudjuk, mit tegyünk, mit szabad tennünk, hogyan reagáljunk arra nagyon szemléletes mondatra, ami cikkben is szerepel: ” Ne haragudj, van egy tollad?”  kérdésre adott válaszra: „Van.” Sokat kell tennünk azért, hogy ne azt gondoljuk, egy első ránézésre teljesen ránk hasonlító társunk esetében egy ilyen válasz esetében, hogy „de szemét!”, „most hülyéskedsz?”, „mi van?” „most adsz, vagy nem?”. Hanem legyen helyette az a fejünkben, hoppá, rosszul kérdeztem, és ismételjünk most már sokkal pontosabban: „Nincs tollam. Ideadnád egy kis időre a Te kék tolladat?”

Van rá megoldás, sok-sok empátia, együttműködő kommunikáció. Ez viszont tényleg tanulható!

 „Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: “Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”

Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt: “Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”

 Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: “Tavasz van, és én nem láthatom.”

Népszabadság szombati (2010. 07.17.) számában Kácsor Zsolt írása keltetette fel az érdeklődésemet, melynek a címe: A német modell nem vált be.

Egy balmazújvárosi hulladéklerakót üzemeltető magyar vállalkozóról szól, akit a tönkremenés fenyeget. Nem azért mert Hajdú-Bihar megyében nincs szemét, hanem azért, mert azt nem hozzá, hanem a megszokott, ingyenes helyekre viszik az emberek. Magyarországon elterjedt szokás, hogy a szemetet oda tesszük le, ahová akarjuk. A jobb érzésűek egy meglévő kupacra rakják, ahová más is szokta (kollektivitásunk ebben nagyon is megnyilvánul) , így majd végül is az adót fizetők pénzén elviszik, ha az valakinek nagyon szúrja a szemét.

A cikkben is szó van arról, hogy egy utca sarkán lévő óriási üres telken vannak az építési törmelékek, aztán megnézik még a Tiszacsege felé vezet út mentén is kialakult kupacokat. Szép nagyok. A vállalkozó elmondja "Az emberek nem akarnak fizetni a hulladéklerakásért, úgyhogy inkább leborítják a közterületen. De én akkor tönkre megyek!"

Eddig ez világos, ha nincs a hulladéklerakó telepen szemét, akkor nincs bevétel, csak kiadás. Nem volt teljesen légből kapott ötlet ez a telep, sőt minta is volt, hogyan kellene ezt csinálni. Győrfi László a vállalkozó, Németországban látott egy telepet, építési törmelékdeponálásra, újra hasznosításra és zúzásra. Itthon aztán céget alapított, az engedélyeket is elintézte, egy külterületen kialakította a telephelyét, a nagyobb hulladék feldolgozó társaságokkal is szerződést kötött, a várható sok hulladék reményében. Mellesleg ez egész vállalkozás indítása meg volt 3,5 millió forintból, gépestül.

A cikk írója szerint a telepen példás rend és tisztaság van, minden hulladékfajtának kialakított külön gyűjtőhelye van, csak éppen többnyire azok üresek. Pedig azt hallotta a vállalkozó, hogy lesz itt ipari park, vagy legalább az EU átformálja az emberek hulladéklerakási szokásait. Egyelőre úgy tűnik egyik sem következett be.

 A tulajdonos nem érti, miért nem kap szemetet az önkormányzattól, hiszen ő helybeli vállalkozó. A polgármester nyilatkozik is, hogy sajnos a vállalkozó árai magasabbak, mint egy nagyobb cégé. Ha a drágábbat választja, mint polgármester megvádolható lenne a közpénz hűtlen kezelésével, ezt nem szeretné érthető okokból.

 A vállalkozó mégis úgy érzi, támogatnia kellene az önkormányzatnak őt, és mivel a tönkre menés veszélye forog fenn, ezt mondja: „Azt gondolom, a városnak meg kellene fizetnie nekem azt a 3,5 milliót, amit a cégbe beleöltem.”

Majd hozzá tette: „A város nem tesz semmit a hulladékgyűjtés népszerűsítéséért, a lakosságot nem  tájékoztatja arról, hogy itt helyben van egy lerakóhely.”  Hát igen! A vállalkozó lát egy jó ötletet, van is benne ráció meg egy kis misszió, hozzáértés nem probléma, így céget alapít. Amikor minden kész, mármint a működéshez, akkor várja a bevételt hozó ügyfeleket. Ha nem jönnek, akkor megtalálja a hibást, aki nem más, mint egy másik valaki, a helyzet, a körülmény, azaz nem Ő.

És igen, ez a szemlélet ma Magyarországon vállalkozói körökben tökéletesen tetten érhető a mai napig!

 (Az írásaimban is van rá bizonyíték, hogy  nagyon nem új ez a felismerés, nem oly régen írtam hasonló jelenségről   A 24 napos pékség  http://ugyfelkapcsolat.nolblog.hu/archives/2010/03/08/A_24_napos_pksg/ című cikkemben.)

Mi hiányzott? Mi kellett volna, hogy sikeres legyen, mint hulladéklerakó telep? Nos, például a marketing!

Ennek egyik első eleme köztudatba való bejuttatás, amit felismert a vállalkozó, hogy kellene. Emiatt hibáztatja az önkormányzatot. Teljesen ismerős, magyar módra, valaki mástól várja el, jelen esetben a várostól kéri számon a vállalkozó, hogy miért nem népszerűsíti a hulladékgyűjtést helyette.

Nem kívánok én itt a közügy és egyéb pénzek kapcsolatába belebonyolódni, mert számomra nem erről szólt a cikk. Hanem arról, amivel nap, mint nap találkozom, a magyar vállalkozó teljesen hiányos  józan paraszti öneladási képességének hiányáról. Képtelen eladni magát, vagy nem ért hozzá, vagy szégyelli, de van, aki sajnálja a pénzt a marketingre.

„Feladtam egy hirdetést és most várok!” ez még ma is bevett márkaépítési gyakorlat.

Van, aki továbbtanult, és tudja, hogy több hirdetés kell, és először inkább kevesebb szolgáltatást nyújt, csak ismerjék meg. Piackutat, hogy már az első betérőt lehetőleg személyre szabottan szolgálja ki. Kezdeti kislépések, amelyben a marketing a legtöbb kislépés. Előfordul az is, ha jó időben megszólították valamilyen média ajánlattal, akár rendszeresen is hirdet egy helyi érdekeltségű lapban, és nagyon hisz abban, hogy mindent, de tényleg mindent megtett a sikerért.

Néha szórólapoznak is, de ugye az már komolyabb probléma. Nem a költsége, mert az olcsó, hanem, hogy azt meg ki kell találni, meg kell írni, ki kell vinni a házakhoz, és azután, meg ki kell szolgálni a betévedt embereket. (Találkoztunk ettől rettegő vállalkozóval.)

Van, aki nem fél a betévedő ügyfelektől, így aztán mindenféle akciót hirdet, és a tányér-alátéten való hirdetéstől elkezdve akár a TV-ben is feltűnik, mert úgy véli, nem azért tette bele a pénzét a cégébe, hogy tönkre menjen.

Vannak vállalkozók – hiszem, hogy ők vannak többen, még, ha én ezt az arányt nem érzékelem is -, akik tényleg azt akarják, hogy cégük sikeres legyen, és  virágzó cégüket unokáik is lássák! Ezt azonban nem lehet elérni marketing nélkül, ami nem a hirdetést jelenti. Csak, hogy nálunk ez úri huncutság, flancoskodás, pénzkidobás. Jelen esetben a 3,5 millió Ft nem tudom minek nevezhető, ha egy cég bedőléséhez vezet. Itt van mindjárt a piackutatás. Ha felmérte volna a valódi igényt, a fizetőképes keresletet, lehet, hogy fele ekkora teleppel, más szolgáltatásokkal, akár most sikeres is lehetne. De ki tudja, úgy tűnik nem volt piackutatás, előzetes igényfelmérés, vagy legalábbis erről nem szól, a cikk.

A tanulság pedig a vállalkozónak mindezek után az, hogy térítse meg a hitét, és a vállalkozói ötletébe fektetett pénzt a köz, az önkormányzat, ha már nem vette meg a szolgáltatását.

Nem ismerem az árait, de nem hinném, hogy csak ez volt a probléma. Alapvető értékesítési tétel, aki az árat kifogásolja, nem bízik a szolgáltatásodban. Hogy ennek ismerethiány vagy más az oka, ezt kell kideríteni egy-egy tárgyalás során. Sajnos ezt is tanulni kell, mint a marketinget, és a vállalkozósdit.

A cikk címe nem tetszik, mert számomra azt támogatja, amit a vállalkozó tesz, másokat hibáztat. „Nem vált be a német modell”, ez mit jelent pontosan?

Nem olyan a lerakó elhelyezkedése, mint a német, nem olyanok a tárolók, nem olyan a zúzási technológia? A technológiát, az eljárást, az értékesítés menetét, a vállalat vezetési modelljét, stb. lehet átvenni. Ezek közül mi az konkrétan, ami a német modellt jelentette, és végül nem vált be?

Nekem úgy tűnt a cikk alapján, hogy az ötlet nem vált be, miszerint az emberek pénzt fizetnek egy cégnek azért, amiért a saját szemetüket szabályosan feldolgozza. Ez csak ott megy, ahol az emberek erre meg lettek tanítva (a fogalmazás szándékos). Mert nem képzelem, hogy a németek, osztrákok, hollandok, svédek, nyugaton gyakorlatilag minden ország népnemzete valami plusz génállománnyal rendelkezik, ami a környezet tisztaságára, és annak igényét programozta volna beléjük. A közterület köz sajátjaként értelmezése, tisztelete, védése, megóvása nálunk még nem alakult ki, mi még dacolunk önmagunkkal, nem nőttünk fel. Tanítani lehet és kell is, hiszen ők is megtanulták, de ez tényleg nem a vállalkozó dolga és feladata, de tudna segíteni benne. Pl. a helyi iskolákba eljárna, és elmagyarázná, hogyan működik a hulladéklerakó telepe. (Marketing egyik eleme a márkaépítés, e nélkül sem megy.) 

Talán, ha a német modell kezdetét is megnézte volna a vállalkozó, ha meglátta volna mi minden kellett ahhoz, hogy ez az igény kialakuljon, és a „szemetet a szeméttelepre” gondolat beépüljön a hétköznapok gyakorlatába. Akkor, ha nem is meggazdagodott volna, de tényleg csinált volna magának egy munkahelyet, és most nem a tönkremenés fenyegetné.

Önmagunk megélhetésének biztosítása, az önfoglalkoztatásunk sokunknak egyet jelent a vállalkozói élettel. Ha meg van a gondolat, hogy mibe fogjunk bele (van üzleti terv, piackutatás, marketing, pénz, stb.), még akkor sem egyszerű a megélhetés. Azonban, ezzel együtt sem várhatjuk el másoktól, hogy segítsenek helyettünk népszerűsíteni cégünket, tevékenységünket.

Tudnunk kell, hogy magunk vagyunk felelősek magunkért, cégünkért, sikereinkért. Mindig könnyebb hibáztatni másokat, mert akkor nem derül ki, hogy valamit nem jól csináltunk. Sajnos nálunk, nem lehet hibázni, ha hibázunk, akkor mindjárt buták, nem életre valók vagyunk. Pedig nem az a baj, ha hibázunk, hanem, ha nem tanulunk belőle.

Ki az, aki mindent tud, és az élet miden dolgaira kész és tökéletes és sikeres válaszokkal rendelkezik? Hát nem emberi lény az, biztos, ha van ilyen.

Sokkal sikeresebbek lennénk, ha vállalkozóként nem felejtenénk el, hogy dolgozni mindenki tud, de eladni a munkánk gyümölcsét, értéket cserélni, pénzt eredményért és fordítva, ahhoz több kell, mint dolgozni tudás.

Olyan tudás kell hozzá, ami nem csak konkrétan szakmai jellegű, kell hozzá önbecsülés, alázat, kreativitás és elszántság, hogy igenis akarom, hogy sikeres legyek.  Nem a másikat fogom hibáztatni, vagy irigykedni a sikereire, hanem én is teszek érte, hogy jó és sikeres legyek. Tanulok és megtanulom eladni magamat, a munkámat, azt az értéket, amit én tudok adni.

Meg kell tudnunk élni abból, amit dolgozunk, de csak abból tudunk megélni, ami valakinek a szükségleteit elégíti, és aki ezért hajlandó pénzt adni. Ahhoz, hogy ő pénzt adjon, tudnia kell, hogy ez neki miért jó, miért éri meg. Szükséglete mindenkinek van, néha meghatározza a pénztárca nagysága, de néha semmi sem drága. Szükséglete válogatja. És innentől már egyszerű az egész.

 "Az ésszerűen élő ember alkalmazkodik a világhoz. Az ésszerűtlenül élő ragaszkodik ahhoz, hogy a világot próbálja magához igazítani."

G. B. Shaw

Tréninget tartottam a XVI. kerület Lelki-kibeszélő Műhelyében pedagógusoknak, óvónőknek az együttműködő kommunikációról. A verbális konfliktuskezelés megoldásait vizsgáltuk ön és a társreakciók alapján. Ugyan pedagógusok, de szerencsére saját gyermekeik is vannak, így a probléma feltárás, a tanulságok levonása egyszerre vonatkozott a saját gyermek nevelésére és a csoportban, munkahelyen tapasztalt szituáció megoldására.

 A pedagógusok felvetették, mi lenne, ha meghívnának szülőket is, hiszen sokkal könnyebb lenne a munkájuk, ha együtt fejlődhetnének, megismerhetnék egymás problémáját úgy, mint szülő-pedagógus, és legfőképpen, mint embertárs. Börönte Márta lelkész, a kibeszélő műhely alapítója, és a tréner társam – nem mellesleg mentálhigiénés szakember -, örömmel jelezte, hogy szeretettel vár mindenkit, aki szívesen jönne közénk.

Ezek az alkalmak afféle „mini tréningek”, hiszen pénteken este 6-kor kezdődnek, a megjelenés teljesen önkéntes, a szabad idejüket áldozzák rá a résztvevők. 3 órás a tréning, és nem mindig tartunk szünetet, ahogyan éppen a munka és pszichés helyzet engedi. Így általában 9-kor van vége, de van, hogy fél 10-ig is beszélgetünk.

Helyet is Márti biztosít nekünk, - a Gyülekezeti teremben -,  illetve szerzett támogatást, hogy egyáltalán meg tudjuk tartani ezeket a mini tréningeket. Együtt alkottuk meg a 30 órás pedagógus továbbképzésünket, amelyből most részeket, morzsákat csipegetünk, hogy eljusson azokhoz, akiknek szükségük van rá, és ezt ők maguk is tudják, és akarnak is fejlődni, változni, „jobbulni”.

(Sajnos nincs pedagógus továbbképzésre most pénz, hiszen ezt a forrást elzárta a kormány még tavaly. Pedagógusaink nem keresnek annyit, hogy könnyűszerrel áldozzanak továbbképzésükre. Piaci viszonyokban is a cégek pályáznak, vagy a cég álja a képzés költségét. Nem gondolnám, hogy a közszférában a köz-alkalmazottjának magának kellene gondoskodni saját képzéséről. Némi plusz információ: http://oriasveszely.blogspot.com)

Mint gyógypedagógus számomra kiemelten fontos a sztereotípiák feloldása, a befogadó-elfogadó attitűd kialakítása, és az asszertív kommunikáció jelentőségének bemutatása. A józanésszel felfogható együttműködő kommunikációs stílus mindennapivá tétele.

Az egyik alkalommal a bemutatkozás során - mivel sokan jelezték, hogy most kollégák, de elsősorban szülőként kívánnak jelen lenni -, azt kértem, hogy akkor, azért, hogy mindenki megismerje „hozzák be” a gyermekeket is közénk, azaz rajzolják le őket. Nagyszerű rajzok születtek, és persze mindenki csillogó szemmel mesélt gyermekéről.

Egyik kolléga, egy három gyermekes anyuka egy sátrat rajzolt le, mert az ő gyermeke abban lakik, alszik, a szobájában van ez a sátor, és most éppen első osztályos a fiatalember. Nos, gyógypedagógusi énem rögtön megszólalt bennem, és megkérdeztem, hogy volt-e vizsgálaton, mondtak-e neki olyasmit, hogy autista a gyermek, vagy hasonló. Kissé meglepődve kérdezte az anyuka, hogy ismerem a gyermekét valahonnan?  Igen van, autisztikus spektrum zavara van - mondta, majd megegyeztünk, hogy később külön négyszemközt beszélgetünk a gyermekről.

A bemutatkozás után a három alapvető magatartásformát vizsgáltuk meg. Agresszív, szubmisszív (alárendelő) és asszertív megnyilvánulásokat. Kitértünk még az ál-szubmisszív megnyilvánulásra is, aki eleinte nagyon kedves, de, ha nem úgy alakulnak a dolgok, bizony hamar megmutatja agresszív énjét.

Szerepjátékok elemzése után a legizgalmasabb a megbeszélés, igazán ez lényeg, az elemzés. Ki mit élt meg, és azt ki hogyan látta. Abszolút érzékelhető, hogy a szereplesírástól függetlenül a valódi én felülír mindent, hiszen az eszköztárat a szerep kivitelezéséhez önmagából veszi az ember. Sokan meglepődtek saját magukon, pontosabban azon, hogy ők nem azt élték meg, mint amilyenek azt mások látták. Megértették, hogy szükséges pontosítani a reakciókat, hogy egy szó is lavinát tud elindítani, és a félreértés nem jelent „bebetonozott” helyzetet.

Megértették, hogy alapvetően úgy kommunikálunk, hogy elő-feltevésekkel élünk, és még mielőtt a másik egyáltalán felfogná, mit kérünk, kérdezünk, már közöljük is legtöbbször negatív, lesújtó véleményünket. Mondván, ez így szokott lenni, és jobb előre „megvédeni” magunkat a csalódástól. Nem vagyunk képesek a legelemibb bizalomra sem, egy egyszerű bolti vásárlás esetén sem, mindent gyorsan akarunk elintézni, és úgy, hogy a megoldásában csak 1 szempont lehet, a sajátunké. Nem feltétlenül önzésből, hanem mert sem időnk, sem energiánk megvizsgálni más lehetőséget. Azt hisszük így egyszerűbb, gyorsabb, és ha mi jól járunk, akkor azzal legalább nekünk jó lesz, a többit oldja meg más.

Van ebben önzés is, de legfőképpen a másik megnyilvánulásait sem értjük, és mivel nem vagyunk biztosak benne, inkább nem kockáztatunk, bezárjuk magunkat saját magunk érzelmi burkába.  Így érezzük biztonságban magunkat, mert azt képzeljük, legalább saját magunkat ismerjük.

És így van, ismerjük magunkat?

Nos, nem, ha nem merünk az életben a konfliktusainkkal szembe nézni, és úgy keresni megoldást, hogy az partneri együttműködés legyen. Azért kellenek ezek az alkalmak, hogy még ha rövid időre is, de minél többet érezzék a sikert, az ön és mások megbecsülésének megtartó erejét.

Remek dolog 3 órás együttlét után 10-15 ismeretlen kapcsolat megváltozását megélni, és ugyanennyi közeli ismerős barátságával haza térni.

Egyébként az autisztikus gyermekkel találkoztam, és javasoltam, hogy vigye el a kerületi Nevelési Tanácsadóba, mert úgy néz ki, hogy logopédiai megsegítéssel a kommunikáció, fogalmi szint javítható. Személyes tapasztalatom, a gyermek igen jó kooperációs képessége, egyéb más motívumok hiánya is arra utalt, hogy enyhe beszédértési zavara van, magatartásának más aspektusa semmilyen módon nem mutatott autisztikus jegyeket. Természetesen ez nem alapos vizsgálat volt a részemről, de mindenképpen fontos volt a beszélgetésünk, hiszen a szülő félelmei miatt, nem mert továbblépni.

A vizsgálat 3 éves korában volt a kisfiúnak, így már csak ezért is indokolt egy friss vizsgálat.  Ráadásul a hangos olvasáskor nem tud a szavak értelmére figyelni, csak néma olvasással, így mindenképpen szükséges a logopédiai megsegítés. Valamint a saját tanítójának is fontos lenne tudnia, hogyan kell vele foglalkozni, hogy jobban segíthesse a gyermek fejlődését. Ugyanakkor a „megbélyegzést” is el akarja kerülni a szülő, ne mondják, hogy „SNI”-s.

Sikerült meggyőzni a szülőt, hogy nem kap stigmát a gyermek, ha a Nevelési Tanácsadóban, vagy logopédus foglalkozik vele, de azzal egyértelműen hátrányt fog szenvedni a gyermeke, ha nem fogják ideje korán a beszédértését javítani, fejleszteni. Belegondoltunk, mi lesz, ha nem fog bonyolultabb dolgokat megérteni az olvasás útján, sokkal hamarabb „buta” gyerek lesz, mintha ő is tudná, hogy jobban kell figyelni mit olvas, mert eltérően értelmezi dolgokat, másképpen is értelmeznie kell.

Így a gyermek hamarosan jó kezekbe fog kerülni, a szülő elviszi egy vizsgálatra. Vélhetően, ha megerősödik a beszédértése, már nem lesz szüksége a sátorra, a kimerészkedhet a „világba”.

Egy tréningnek - még a 3 órásnak -, is sok és nagy eredménye lehet. Köszönöm mindenkinek!

 “A pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy felismerem: minden, ami van, engem szolgál, és nekem segít még akkor is, ha kifejezetten kellemetlen vagy fájdalmas. Ennél fogva minden jó, úgynevezett negatív nem is létezik, csupán olyan kellemetlen jóról beszélhetünk, amelynek bekövetkeztét én tettem szükségessé.”

 (Kurt Tepperwein)

Adtam egy tanácsot két éve, és a mai időkre megfogant. Mondták, hogy kinyitott a pékség ahová ajánlottam, hogy nyissanak. Már 3 hete üzemel, még egy hete van hátra, aztán bezárják, mert olyan pocsék a forgalom, de, ha akarom, még megnézhetem.

Olyan lakótelepen élünk, amit körbe vesznek a lakóparkok, azaz új építésű hatalmas lakástömbök. Mi még kisebbek vagyunk, mint az 5 emeletes szomszéd lakókert, szóval akár lehetnénk lakópark is, de nem is ez a lényeg. Hanem hogy külvárosként nincs erre nagyon semmi, ami van, az is rövid életű. Innen egy óra a metro, másfél a belváros, éjszaka mindez gyorsabb, de sajnos nappal járunk munkába. Szóval nem egy pörgős hely a környékünk.

Volt egy boltunk, vagy 6 évig zárva volt, lassan kezdték elvinni a téglákat szuvenírnek azok, akik eljöttek a végállomásig és kiolvasták közben a Háború és békét, hogy itt is jártak.

Aztán egyszer csak kinyitott a bolt, majd bezárt, és ez így ment vagy négy tulajdonossal, mire most megint bezárt.

És itt jött el az én tanácsom megvalósulásának ideje, mert egy bolt bezárásával a kenyérvásárlás is lehetetlenné válik. Hát igen, akkor világos, hogy kell pékség ide!

Valóban van a környékünkön egy pékség, ahol csodálatosan finom kenyereket sütnek, elképesztő variációkkal, ötletekkel. Ízek kavalkádja, finomak, ropogósak, és ha azt mondják, hogy 1 hétig friss marad a kenyér, akkor az úgy is van.  Nem olcsó, de, ha belegondolunk, hogy egészséges és minden morzsája ehető több nap után is, hát nem biztos, hogy nem éri meg.

Nagyon finom péksüteményeik vannak, édes, sós házi jellegűek a készítésében. Pékmesterek dolgoznak, és hihetetlen lelkes munkatársi csapatuk van.  Díjnyertes sütijük a mákos, lekváros, pudingos a kedvencem, de csak adott napokon van, és sajnos messzebb is vannak, azaz ritkán jutok hozzá.

Nagyon innovatívak, kreatív a tulajdonos család, igen humánusak, adakozóak, pl. a fogyatékosok iskoláját támogatják rendszeresen. Több munkánk volt együtt (trénig, próbavásárlás, elégedettségi mérés), majd fejlesztettek és hatalmas vállalatfejlesztésbe fogtak. Mindig figyelemmel kísértük a fejlődésüket, tudtuk óriási gondok vannak a pékszakmában a hiper-szupermarketek és a gomba módra szaporodó pékségek, látványpékségek miatt napi szinten versengenek a vevőkért. Azonban ezt a harcot már úgy érezték egyedül vívják, nem kérnek segítséget hozzá.

Nos, az én 2 évvel ezelőtti ötletem az volt, hogy nyissanak boltot felénk, már lassan 4-5000 ezren vagyunk ezen a lakóparkos, telepes területen, plusz a környék kertes házas lakói. Lenne vevő biztosan erre a hihetetlenül finom, tényleg házias készítésű mindennapi eledelre. Jó marketinggel fel lehetne futtatani, mondtam én ezt akkoriban.

Ajánlottuk a szórólapos kampányt, több héten át. Közben a betérő vevőknek törzsvásárlói kártya, programok ünnepek kapcsán, pl. fánk akció farsangkor, óvodáknak, iskoláknak kedvezmény, email kampány, elégedettségmérésre alapozott választék kialakítása stb. Szolgáltatás bővítéseképpen házhozszállítás az este haza érkezőknek, friss meleg kenyér, pékáru. Biztos lenne megrendelő, tegyünk egy kérdőívet a kenyerek mellé. Akkor ez mind nagyon messze volt, így nem történt semmi, no meg akkor még működött a kisközért a lakótelep közepén.

Most, hogy bezárt a közért, így elérkezettnek látták a pékség tulajdonosai, hogy megnyissák a boltot. És ennyi, a legnagyobb megdöbbenésemre! 

Előtte cukrászda volt ott, az is bezárt, a cukrászda felirat mellé tettek egy táblát, hogy pékség, és volt még egy tábla az ajtóban, hogy mennyibe kerül 1 kg kenyér. Ez volt a kültéri reklámtábla, se szórólap se más semmi reklám nem volt, amiből lehetett volna tudni, hogy ott vannak, és miért is menjünk el oda.  Nekem fel sem tűnt a 3 hét alatt, és a gyerekeimnek sem, pedig ők többet járnak arrafelé a buszhoz, mert, hogy ott van a végállomása 3 busznak.  

Bementem a boltba, alig volt áru délután 4-kor. Semmi kedvesség, feszült idegesség az eladó arcán, "na, tessék, bejött egy vevő!", ezért a szemkontaktust is ehhez az érzéshez igazította, a pultra szegezte a tekintetét, miközben  azt mondta "Tessék!". Választottam süteményt, és kérdeztem, érdeklődve mikor nyitottak ki, én nem is tudtam róla, hogy van pékség itt, próbáltam beszélgetni! "Már régen 3 hete, de a jövő héten bezárunk" volt a válasz. További érdeklődésemre elmondta, hogy a tulajdonosok nagyobb forgalomra számítottak, és mivel ez nem történt meg az első napokban, nem akarják tovább nyitva tartani az üzletet. Nem volt szórólapozás, mert az drága, egyébként, aki akarta azt megtudta, hogy van itt egy pékáru bolt.

Nagyon-nagyon szomorú voltam! Nagyon sajnáltam, hogy az ötletem két év távlatából megvalósult, és élt 4 hetet, és csalódás, anyagi veszteség lett a vége.

Nem volt pénz reklámra, marketingre, mert elvitte a boltnyitás költsége. Nyitás előtti piackutatás pedig egyáltalán nem volt még gondolati szinten sem, hiszen egyértelműnek tűnt a tulajdonosoknak, bezárt egy kisbolt, kell a kenyér az embereknek, a pékségnek helye van, és kész. Most egy hónap alatt veszteséget termeltek, sokszorosa veszett el egy pár tízezer forintos piackutatás költségénél. És sajnos, ebből még az is következhet, még ha burkoltan is, hogy felesleges tanácsot adni, ha ez ennyit ér.

Most zárva a pékség, de megnyílt a bezárt kisközért, és éppen most CBA lett belőle. Bementem hétfőn, azt láttam, hogy a kenyerek nylonba csomagolva sorakoztak címke nélkül a polcon, nem túl bizalom gerjesztően. Nem köszöntek az eladók, magukkal voltak elfoglalva, annyira új a bolt, hogy egyelőre csak zavarják őket a vevők, akik ténferegnek, nézelődnek, nem találnak semmit. Nincs, aki megkérdezze, mit szeretnének, mert el vannak egymással foglalva, és voltak vagy 8-an a boltban eladók, vevők, pedig 6-an.

Ahhoz képest, hogy most nyílt a bolt, nagyon foghíjas volt a választék. Érdekes volt elképzelni milyen fogyasztókat, vevőket várnak a boltba, azaz ki a célközönségük. Az árukészlet minimális, elsősorban CBA saját termék, „mindenből egy kevés elv” alapján, érthető, most nyitottak. (Viszont, ha ilyen némák az eladók nem is fogják megtudni, hogy aki oda betért mit keresett, és megtalálta-e!)  Hatalmas sütemények a hűtő pultban, nem tudni ki, milyen cukrászat készítette. A zöldség olyan minimális helyen van, hogy 3-4 féle termék fér el az almától a krumpliig. Éppen két vevő segített egymásnak kizárásos alapon eldönteni, hogy amit megvettek, ahhoz vajon melyik gombot nyomják meg. Grill pult is van, előre lesütött hideg húsokkal, hatalmas pult mellette üresen, nem tudni ott mi lesz.

Én egy tv újságot vettem, annak az állaga nem változik napok múltán sem, és két körözés után meg is találtam. Azt hiszem, adok egy kis időt a boltnak és magamnak, mire egy második látogatásra betérek ide. Ha így haladunk, lehet, hogy nem is lesz második látogatás, mert bezárnak, és nem értik majd miért, már ha egyáltalán felteszik ezt a kérdést!

Bizton állíthatom, nem én mondtam a CBA-nak hogy (így) nyisson itt boltot!

Tessék mondani, mi kell ahhoz, hogy komolyan vegyék a fogyasztók igényeit, hogy meg akarják piackutatással tudni, mire lenne igénye adott helyen az embereknek? Hogy legyen végre marketingterve, kampánya egy bolt megnyitásnak is? Hogy az eladókat úgy válasszák ki, hogy munkájukat szerető emberek legyenek (van még ilyen ember itthon)? Hogy legyen kereskedelmi szemlélete az eladóknak, és a tulajdonos, vezető valóban érezze sajátjának a feladatot? Hogy tényleg a vevő legyen a „király”, mert tudják, nélküle nem lenne munkájuk nekik és még sok embernek? (Szállítótól a termelőkig bezárólag.)

Mi kellene ehhez?  Csak óvatosan a tanácsokkal…

"A legnehezebb dolog a világon tudni, hogyan kell valamit jól csinálni és szó nélkül végignézni, ahogy valaki rosszul csinálja."

Most olvastam a hírt, hogy 80 éves korában elhunyt Kokas Klára zenepedagógus. Sajnálom végtelenül, szomrorú vagyok, igazából nem tudom mi lenne a helyes szó. Talán nincs is jó szó a halálra, csak a tény van, a megmásíthatatlan tény.

Kokas Klára nagyon izgalmas személyiség volt, számomra egyébként is különösen fontos volt munkássága, hiszen gyógypedagógus vagyok.

A számomra nehezen voltak elérhetőek azok a módszerek, melyekkel dolgozott, mert új utakat járt be, és az alternatív dolgok minálunk nem annyira népszerűek (ma sem). Sosem értettem miért kellene karba tett kézzel, mozdulatlanul ülni a zenére, hiszen arra táncolni, mozogni kell, mert a zene mindent átjár és a ritmus mozgásra késztett. (A munkadaloktól a discoig)

Fogyatékos tanulóim körében a legnehezebb volt éneket tanítani, mert heti 1 órában, azaz 45 percben kellett megvalósítani mindent. A mindenben bele tartozott az érzelmek felszabadulásával járó extrém megnyilvánulások, és azok kezelése, a tananyag elsajátítása, és a jókedvű, spontán közös zenélés élménye, némi házi feladattal megtoldva (a látszat érdekében). Az egyik fele a hivatalos elvárás volt, a másik pedig a létezés alapja, amely nélkül nem lehetett órát tartani.

Így az ütős hangszerek legváltozatosabb készletével jártam az órákra, hogy a 2-es, vagy a 4-es lüktetést saját maga érezze minden tanuló. Aztán a zenehallgatáskor táncoltunk, mozogtunk, és rajzoltunk. Gyönyörű képek készültek. Mivel zongorázom az éneket mindig zongora kísérettel tanultuk meg  a gyermekek legnagyobb örömére.

Aztán gondoltam egy nagyot, és a 8. osztályosoknál úgy döntöttem meghallgatjuk, illetve videón megnézzük a Bánk Bán operát. Nyílván 45 perc ehhez kevés volt, és egyébként sem bírták volna végig nézni. Így elkezdtük a video megnézését, és miközben csendesen pergett a video (kicsit vicces is volt) meséltem a történetet. Amikor egy-egy híres részlethez érkeztem meghallgattuk, megnéztük. A Palotás tánc nagyon ismerős volt nekik, a Bordal szép volt, a Szilágyi Erzsébet pedig nagyon szomorú volt. A vége borzalmas, nem is gondolták volna, hogy az opera ilyen szörnyű, pedig énekeltek benne! 

Végig néztük, és maguk is meglepődtek azon amin láttak, és halottak. Sokkal könnyebb volt ezek után a zenében rejlő érzelmekről beszélni, mert azt már értették, érezték. Számukra az énekóra kikapcsolódás volt, és érzelmi feltöltődés, bár, volt, aki azt gondolta, itt csak hangzavar van, és szaladgálás, semmi fegyelem.

Egyszer kaptam egy tanfelügyelői látogatást, a felügyelő nehezményezte, hogy unalmas az óra, és kevés a közös daltanulás, a népdalok éneklése. Az 5.-es tanulók, akkor hangokat raktak ki a vonalas táblán, saját dallamot alkottak, amit utána egyenként előadtak egy-egy sor saját szöveggel. Megadott ritmusértékeket lehetett variálni, olyan hangokkal, amilyeneket csak akartak, egyszerűen C-dóban.  Aki ügyes volt rajzolhatta is a kottát, nem kellett korongnak lenni feltétlenül a táblán. A gyerekek élvezték a saját alkotást, a legjobbat mindenki megtanulta.

Szerencsére az igazgatóm nem gondolta, hogy nem éneklünk eleget, hiszen kórust is vezettem, és kánonban énekeltek a gyermekek kíséret nélkül, ami nagy teljesítmény volt lévén, hogy fogyatékosokról volt szó!

Szüleim is zenetanárok, és sok újításuk volt, de rendre elutasították őket, illetve a szakfelügyelők nehezményezték az újításokat. Én nem tudtam nem újítani, hiszen a fogyatékos gyerekek között kizárólag az alternatív módszerekkel lehet elérni sikereket, nekem felszabadító volt a tudat, hogy van Kokas Klára!  Tudtam, hogy őt elismerik, és minden ellentámadás mellett is azt hihettem, hogy nem teszek rosszat, ha csak egy picit is olyat teszek, amit ő, alternatív módon közelítek a zenéhez, hogy az érzelmek széles skáláját járhassák be tanítványaim. Ma is nagyon kellene, hogy többen és többet tudjanak Kokas Kláráról, és ez eddig sem volt könnyű, ezután meg nehezebb lesz.

Bízom benne, hogy lesz olyan sajtó, amelyik időt szán a méltó megemlékezésre. Sokkal hasznosabb lenne a jó és hasznos példák, módszerek bemutatása, mint a pedagógusok szelektálásának hírével foglalkozni.  Igaz ez nem olyan nagy hírérték, viszont érték, méghozzá hosszútávra kiható érték.

"Ha olyannak látjuk az embereket amilyenek, akkor rosszabbá tesszük őket. Ha viszont úgy kezeljük őket, mintha azok lennének, aminek lenniük kellene, akkor segítjük őket azzá válni, amivé képesek."

(Goethe)